A haditerv másnap délután, a gyorsírási óra után már készen volt. A gyorsírási órának ötkor volt vége s az utcán már gyújtogatták a lámpákat. Az iskolából kijövet Boka azt mondta a fiúknak:

– Mielőtt támadnánk, be fogjuk bizonyítani, hogy mi is vagyunk olyan bátrak, mint ők. Én magam mellé fogom venni a két legbátrabb emberemet és kimegyek velük a füvészkertbe. Be fogunk hatolni az ő szigetjükre és odaszögezzük a fára ezt a papirost.

Azzal elővett a zsebéből egy darabka piros papírt, amelyre csupa nagy betűvel ez volt írva:

ITT VOLTAK A PÁL-UTCAI FIÚK!

A többiek áhítattal nézték a papirost. Csónakos, aki nem tanult gyorsírást, de akit a kíváncsiság idevonzott, megjegyezte:

– Valami gorombaságot is kellene arra a papírra írni.

Boka tagadólag rázta a fejét.

– Nem szabad. Sőt mi nem fogunk olyasmit cselekedni, aminőt Áts Feri tett, mikor elvitte a zászlónkat. Mi csak meg fogjuk nekik mutatni, hogy nem félünk tőlük és oda merünk menni az ő birodalmukba, ahol a gyűléseiket tartják és ahol a fegyvereik le vannak rakva. Ez a darab piros papír a mi névjegyünk. Ezt ott hagyjuk nekik.

Csele is megszólalt.

– Kérlek – mondta –, én úgy hallottam, hogy ők ilyenkor, este vannak ott a szigeten és rabló-pandurt szoktak játszani.

– Nem baj. Áts Feri is olyankor jött, amikor tudta, hogy mi a grundon leszünk. Aki fél, az nem jön velem.

De senki se félt. Sőt Nemecsek határozottan bátornak mutatkozott. Látnivaló volt, hogy érdemeket akar szerezni az előléptetésre. Büszkén állott elő:

– Én veled megyek!

Itt az iskola előtt ugyanis nem kellett haptákba állani és szalutálni, mert csak a grundon voltak érvényesek a törvények. Itt mindenki egyforma volt. Csónakos is előállott:

– Én is!

– De ígérd meg, hogy nem fogsz fütyölni!

– Megígérem. Csak most… hagyjatok még egyszer, utoljára fütyölni egyet!

– Hát fütyölj!

Csónakos pedig füttyentett. Amolyan jót, kedvére valót, hogy az emberek visszafordultak az utcán.

– Most kifütyöltem magamat mára – mondta boldogan.

Boka Cseléhez fordult:

– Te nem jössz?

– Mit csináljak? – szólt szomorúan Csele. – Nem mehetek, mert otthon kell lennem fél hatra. Az édesanyám számon tartja, hogy mikor végződik a gyorsírás-óra. És félek, hogy ha ma elkésem, többet aztán nem enged sehova.

És roppantul megijedt ennél a gondolatnál. Vége volna mindennek: a grundnak, a főhadnagyságnak!

– Hát akkor maradj. Elviszem magammal Csónakost és Nemecseket. És holnap reggel az iskolában megtudtok mindent, ami történt.

Kezet fogtak. Bokának eszébe jutott valami:

– Mondjátok, úgy-e Geréb ma nem volt gyorsírás-órán?

– Nem.

– Talán beteg?

– Nem hinném. Délben együtt mentünk haza. Kutya baja volt.

Nem tetszett neki Geréb viselkedése. Geréb a legnagyobb mértékben gyanús volt előtte. Tegnap oly furcsán, oly sokat jelentően nézett a szemébe, mikor elváltak. Látszott a fiún, hogy megérezte, hogy amíg Boka ebben a társaságban van, addig őbelőle itt nem lehet semmi. Féltékeny volt Bokára. Őbenne sokkal több volt a vér, a vakmerőség; a Boka csöndes, okos, komoly természete nem tetszett neki. Ő magát sokkal különb legénynek tartotta.

– Tudja Isten – mondta csöndesen és elindult a két fiúval. Csónakos komolyan ment mellette, Nemecsek pedig vidám volt és úszott a boldogságban, hogy végre ilyen kevesed-magával vesz részt egy érdekes kalandban. Oly vidám volt, hogy Boka meg is rótta:

– Ne bolondozz, Nemecsek. Vagy talán azt hiszed, hogy mulatni megyünk? Ez a kirándulás sokkal veszedelmesebb, mint gondolod! Emlékezzél csak a Pásztorokra!

Ennél a szónál aztán a kis szőkének is a torkán akadt a bolondozás. Hiszen Áts Feri is rettenetes fiú volt, sőt híre járt, hogy kicsapták a reál-iskolából. Erős gyerek volt és hihetetlenül merész. De volt a szemében valami kedves és megnyerő, ami a Pásztorok szeméből hiányzott. Ezek mindig lehajtott fővel jártak, komoran és szúrósan néztek, napbarnított fekete fiúk voltak és még soha senki nem látta őket nevetni. A Pásztoroktól lehetett félni. És a három kis legény sietve ment kifelé a végtelen Üllői-úton. Most már egészen besötétedett, korán este lett. A lámpák mind égtek már az úton s ez a szokatlan idő nyugtalanná tette a fiúkat. Ők ebéd után szoktak szórakozni. Ilyenkor ők nem jártak az utcán, hanem otthon kuksoltak a könyveik mellett. Némán mentek egymás mellett s negyedóra alatt kiértek a füvészkerthez. A kőfal mögül ijesztően meredtek feléjük a nagy fák, melyek most kezdtek lombosodni. A szél zúgott a friss lomb között, sötét volt és ahogy elterült előttük az óriási füvészkert a maga titokzatos, zárt kapujával, rejtelmesen susogva, megdobbant a szívük. Nemecsek csöngetni akart a kapun.

– Az Istenért, valahogy ne csöngess! – mondta Boka. – Megtudják, hogy itt vagyunk! Vagy az úton találkozunk velük… és különben se nyitják ki nekünk a kaput!

– Hát hogy megyünk be?

Boka a szemével intett a fal felé.

– A falon?

– A falon.

– Itt, az Üllői-úton?

– Dehogy! Megkerüljük a kertet. Hátul sokkal alacsonyabb a fal.

Azzal befordultak a sötét kis utcába, ahol a kőfalat csakhamar deszkapalánk váltotta fel. Itt baktattak a palánk mellett, keresve valami alkalmas helyet, ahol be lehetne mászni. Egy helyen, ahová az utcalámpa világossága nem hatolt el, megállottak. A deszkapalánkon belül, közvetlenül a palánk mellett egy nagy akácfa állott.

– Ha itt fölmászunk – suttogta Boka –, akkor ezen az akácfán könnyű lesz lemászni. És azért is jó, mert a fa tetejéről messzire elláthatunk s megfigyelhetjük, hogy nincsenek-e a közelben.

Ezt a másik kettő is helyeselte. S a következő pillanatban már hozzá is fogtak a munkához. Csónakos leguggolt s kezével a palánknak támaszkodott. Boka óvatosan felállott a vállára és benézett a kerítésen. Nagy csöndben voltak, egyikük se pisszent. Miután Boka meggyőződött arról, hogy nincs a közelben senki, intett a kezével. Nemecsek pedig odasúgta Csónakosnak:

– Emeld!

És Csónakos beemelte a palánkon az elnököt. Az elnök felkapaszkodott a palánk tetejére s ekkor recsegni-ropogni kezdett alatta a korhadó alkotmány.

– Ugorj be! – súgta Csónakos.

Még néhány roppanás hallatszott s a következő pillanatban tompa puffanás. Boka benn volt, egy veteményes ágy kellő közepén. Utána Nemecsek mászott be, majd Csónakos. De Csónakos előbb felmászott az akácfára, ő értett a fára mászáshoz, mert ő vidéki fiú volt. A másik kettő alulról kérdezgette:

– Látsz valamit?

Fojtott hang felelt a fa tetejéről:

– Nagyon keveset, mert sötét van.

– A szigetet látod?

– Azt látom.

– Van ott valaki?

Csónakos figyelmesen hajolt jobbra-balra az ágak közt s merően nézett a sötétbe a tó felé:

– A szigeten nem látni semmit a fáktól meg a bokroktól… de a hídon…

Itt elhallgatott. Följebb mászott egy ággal. Onnan folytatta:

– Most már jól látom. A hídon két alak áll.

Boka csöndesen szólt:

– Ott vannak. A hídon, azok az őrök.

Aztán újra recsegtek az ágak. Csónakos lemászott a fáról. Nagy csöndben állottak ott hárman s azon gondolkoztak, hogy most mitévők legyenek. Legubbaszkodtak egy bokor mögé, hogy senki meg ne láthassa őket s ott csöndes, suttogó hangon indult meg a tanácskozás.

– A legjobb lesz – mondta Boka –, ha most itt a bokrok mentén valahogy eljutunk a várromig. Tudjátok… van ott egy várrom, arra jobbra, egy domb szélébe van beépítve.

A másik kettő némán intett, hogy ismeri ezt a helyet.

– A várromig el lehet jutni óvatosan, guggolva a bokrok közt. Ott aztán valamelyik fel fog mászni a dombra és körülnéz. Ha nincs senki, akkor hasra fekszünk és lemászunk a dombról. A domb egyenest a tónak megy. Ott aztán elbújunk a sás között és majd meglátjuk, mit csinálunk.

Két villogó szempár figyelte Bokát. Csónakos meg Nemecsek minden szavát szentírásnak vette. Boka megkérdezte:

– Jó lesz?

– Jó! – intette a másik kettő.

– Hát akkor rajta, előre! Csak jertek mindenütt utánam. Én ismerem itt a járást.

És elkezdett négykézláb mászni az alacsony bokrok között. Alig térdelt a földre két kísérője, hosszú, éles fütty hallatszott a távolból.

– Észrevettek! – mondta Nemecsek és talpra ugrott.

– Vissza! Vissza! Hasalj le – adta ki Boka a parancsot és erre mind a hárman lehasaltak a fűbe. Visszafojtott lélegzettel várták, hogy most mi fog történni. Csakugyan észrevették volna őket?

De nem jött senki. A szél zúgott a fák között. Boka suttogva szólt:

– Semmi.

De ekkor újra éles fütty hasította a levegőt. Ismét vártak, de megint nem jött senki. Nemecsek reszketve szólt egy bokor tövében:

– Körül kellene nézni a fáról.

– Igazad van. Csónakos, menj fel a fára!

És Csónakos, mint a macska, már fenn is volt megint a nagy akácfán.

– Mit látsz?

– A hídon alakok mozognak… most négyen vannak… most kettő visszament a szigetre.

– Akkor rendben van minden – mondta megnyugodva Boka. – Gyere le. A fütty azt jelentette, hogy a hídon felváltották az őröket.

Csónakos lejött a fáról s azzal elindultak mind a hárman, szépen négykézláb, a domb felé. A nagy titokzatos füvészkertre ilyenkor ráül a csönd. A látogatók elmennek a jelző harangszóra s nem marad ott más idegen, mint csak az, aki rossz járatban van, vagy az, aki haditerveket forgat a fejében, mint ez a három kis sötét alak, aki gombóccá gubbaszkodva lopózott egyik bokortól a másikig. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem, oly fontosnak érezték a küldetésüket. Sőt őszintén megvallva, egy kis félelem is szorult beléjük. Nagy merészség kellett hozzá: a vörösingesek jól felszerelt várába, egy kis tó közepén álló szigetre bejutni akarni, mikor az egyetlen fahídon, mely a szigetre vezet, őrök állanak. „Talán éppen a Pásztorok” – gondolta Nemecsek és eszébe jutottak a szép, finom, színes golyók, amelyek közt üveggolyó is volt és még most is bosszankodott arra a gondolatra, hogy épp akkor hangzott el a borzasztó „einstand” szó, amikor ő gurított és mindezt a sok szép golyót megnyerhette volna…

– Jaj! – kiáltott Nemecsek.

A másik kettő ijedten hagyta abba a mászást.

– Mi az?

Nemecsek akkor már térden állott és az ujját tövig beszopta.

– Mi történt veled?

Ki se vette ujját a szájából, úgy felelt:

– Csalánba léptem – a kezemmel!

– Szopd, csak szopd papuskám – mondta Csónakos, de esze volt és a saját kezét bekötötte a zsebkendőjével.

Csúsztak-másztak tovább és csakhamar a dombhoz értek. Ide, a domb egyik oldalába, mint már tudjuk, olyan kis mesterséges várromot építettek, aminőt nagyúri kertekbe szokás építeni, gondosan utánozva a régi várak építési módját, mesterséges mohával teletűzdelve a nagy kövek közeit.

– Ez itt a várrom – magyarázta Boka. – Itt vigyáznunk kell, mert hallottam, hogy a vörösingesek ide is ki szoktak rándulni.

Csónakos is megszólalt:

– Micsoda vár ez? A történelemben nem tanultuk, hogy a füvészkertben vár lett volna…

– Ez csak rom. Ezt már romnak építették.

Nemecsek nevetni kezdett:

– Hát ha már építették miért nem építettek új várat? Száz év múlva magától rom lett volna belőle…

– Ejnye de jó kedved van! – szólt rá Boka. – Bezzeg ha majd szemedbe néznek a Pásztorok, elmegy a kedved a tréfától.

Valóban a kis Nemecsek erre savanyú pofát vágott. Olyan fiú volt, aki minduntalan elfelejtette, hogy bajban van. Folyton emlékeztetni kellett rá.

S azzal fölfelé kezdtek mászni a bodzabokrok közt, a rom kövein kapaszkodva a dombra. Most Csónakos ment elől. Egyszerre úgy ahogy volt négykézláb megállott. Fölemelte a jobb kezét. Majd hátra fordult és ijedt hangon szólt:

– Itt jár valaki.

Lebújtak a magas fűbe. A mindenféle gizgaz jól eltakarta kis alakjukat. Csak a szemeik villogtak ki a sűrűből. Figyeltek.

– Tedd a földre a füledet Csónakos – adta ki suttogva a parancsot Boka. – Az indiánok így szoktak hallgatózni. Így könnyen meghallja az ember ha jár valaki a közelben.

Csónakos engedelmeskedett. Lehasalt a földre s egy helyen ahol nem nőtt fű a földre hajtotta a fülét. De rögtön fel is kapta.

– Jönnek! – suttogta rémülten.

Most már indián módszer nélkül is lehetett hallani, hogy valaki csörtet a bokrok közt. S ez a titokzatos valaki, akiről egyelőre azt se lehetett tudni, hogy állat-e vagy ember, egyenesen feléjük jött. A fiúk megszeppentek és még a fejüket is lekapták a fűbe. Csak Nemecsek szólalt meg, halk, nyöszörgő hangon:

– Én haza szeretnék menni.

Csónakos nem vesztette el kedélyét. Ezt mondta:

– Lapulj meg, papuskám.

De miután Nemecsek erre még sem volt hajlandó bátornak lenni, Boka kidugta a fejét a fűből és haragtól villogó szemmel szólt rá, persze suttogva, hogy el ne árulja magát:

– Közlegény, lapuljon meg a fűben!

Ennek a parancsnak engedelmeskedni kellett. Nemecsek meglapult. A titokzatos valaki pedig egyre csörtetett, de most úgy hallatszott, mintha irányt változtatott volna s nem feléjük jönne. Boka újra felágaskodott a fűben és szétnézett. Sötét alakot látott, aki most már lefelé ment a dombról s botjával a bokrokat piszkálta.

– Elment, mondta a fűben hasaló fiúknak. – Az őr volt.

A vörösingesek őre?

Nem. A füvészkert őre.

Erre föllélegzettek. Felnőtt embertől ők meg nem ijedtek. Példa reá a bibircsós orrú öreg honvéd a múzeumkertben, aki nem bírt velük. Tovább folytatták a mászást. De ekkor, úgy látszik, az őr meghallott valamit, mert megállt és fülelni kezdett.

– Észrevettek – dadogta Nemecsek. Most mind a ketten Bokára néztek, várva intézkedését.

– Be a romba! – adta ki a parancsot Boka.

Mind a hárman hanyatt-homlok bukdácsoltak lefelé a dombon, melyre az imént oly óvatosan másztak fel. A romnak kis csúcsíves ablakai voltak. Ijedten vették észre, hogy az első ablakot vasrács védi. A másodikhoz sompolyogtak, azon is vasrács volt. Egy helyen végre találtak a kövek közt egy akkora hasadékot, amelyen éppen befértek. Bebújtak a sötét fülkébe és lélegzetüket is visszafojtották. Az őr alakja elhaladt az ablakok előtt. Innen látták, hogy most végképpen elmegy a kert üllői-úti része felé, ahol a lakóháza volt.

– Hála Istennek – szólalt meg Csónakos –, ezen átestünk.

S azzal körülnéztek a sötét fülkében. Nyirkos, dohos volt itt a levegő, mintha valami igazi vár pincéjében lettek volna. Botorkálás közben egyszerre megállott Boka. Elbotlott valamiben. Lehajolt és fölvette a földről ezt a valamit. A másik kettő odaugrott melléje, s az alkonyat gyér világosságánál látták, hogy az a valami – egy tomahawk. Olyan szekerceféle, aminővel a regények tanúsága szerint az indiánok szoktak hadakozni. A tomahawk fából volt faragva s ezüstpapírral volt beragasztva. Félelmetesen csillogott a sötétben.

– Ez az övék! – mondta áhítattal Nemecsek.

– Úgy van – jegyezte meg Boka –, s ha ez az egy itt volt, akkor itt többnek is kell lenni.

Kutatni kezdtek s az egyik sarokban még hetet találtak. Ebből könnyű volt kitalálni, hogy nyolcan vannak a vörösingesek. Úgy látszik, ez volt a rejtett fegyvertáruk. Csónakosnak az volt az első gondolata, hogy a nyolc szekercét hadizsákmány gyanánt el kellene vinni.

– Nem – szólt Boka –, azt nem tesszük. Ez egyszerű lopás volna.

Csónakos elszégyellte magát.

– Most beszélj, papuskám! – bátorodott neki Nemecsek, de Boka gyöngéden oldalba bökte, mire elhallgatott.

– Ne vesztegessük az időt. Másszunk ki és fel a dombra! Nem akarom, hogy akkor érjünk a szigetre, amikor már nincs ott senki.

Ez a merész gondolat aztán újra kedvet adott nekik a kalandhoz. A szekercéket szétszórták a fülkében, hogy lássák, járt itt valaki. Aztán kimásztak a hasadékon és most már bátorságra kapva siettek fel a domb tetejére. A domb tetejéről messzire el lehetett látni. Megálltak egymás mellett és szétnéztek. Boka egy kis csomagot vett ki a zsebéből. Újságpapirost göngyölt le róla s a papirosból egy kis gyöngyház-távcsövet vett elő.

– Ez a Csele nővérének a színházi gukkerja – mondta és belenézett. De szabad szemmel is el lehetett látni a szigetre. A kis sziget körül fénylett a kicsike tó, ahol a vízi növényeket tenyésztik s amelynek a partja sűrűn be volt nőve sással meg náddal. A sziget lombos fái, magas bokrai közt kicsi fénypont csillogott. Erre a látványra mind a három fiú elkomolyodott.

– Ott vannak, szólt fojtott hangon Csónakos. Nemecseknek a lámpa tetszett:

– Lámpájuk is van!

A kis fénypont izgett-mozgott a szigeten, hol eltűnt egy bokor mögött, hol megint fölvillant a parton. Valaki vitte a lámpát ide-oda.

– Úgy látom – szólt Boka, aki el nem vette volna a szeme elől a távcsövet egy pillanatra sem –, úgy látom, hogy készülődnek valamire. Vagy esti gyakorlatot tartanak… vagy…

Itt hirtelen elhallgatott.

– Nos? – kérdezte aggódva a másik kettő.

– Szent Isten – mondta Boka, egyre a távcsőbe nézve –, az, aki a lámpát viszi… az…

– Nos? Ki az?

– Ismerős alak… csak nem…

Följebb ment, hogy jobban lásson, de ekkor a lámpafény eltűnt egy bokor mögött. Boka levette szeme elől a gukkert.

– Eltűnt – mondta csöndesen.

– De ki volt?

– Nem mondhatom meg. Nem láttam jól és épp mikor szemügyre akartam venni, eltűnt előlem. S amíg biztosan nem tudom, nem akarok senkit meggyanúsítani…

– Talán valaki a mieink közül?

Szomorúan felelt az elnök:

– Azt hiszem.

– De hiszen ez árulás! – kiáltott fel Csónakos, elfeledkezve arról, hogy csöndben kell maradnia.

– Hallgass! Ha odaérünk, mindent meg fogunk tudni. Légy addig türelemmel.

Most bizony már a kíváncsiság is hajtotta őket. Boka nem akarta megmondani, kihez hasonlított a lámpás alak. Találgatták, de ezt is megtiltotta az elnök, azzal a megjegyzéssel, hogy nem szabad gyanúba keverni senkit. Izgatottan siettek le a dombról s lenn ismét négykézláb folytatták útjukat a fűben. Most már észre se vették, ha tüske, csalán, vagy éles kavics akadt a kezük alá. Siettek, némán csúsztak egyre közelebb a titokzatos kis tó partjához.

Odaértek. Itt föl lehetett állani, mert a sűrű sás, nád, meg a parti bokor oly magas volt, hogy eltakarta kis alakjukat. Boka hidegvérrel adta ki a parancsokat:

– Itt valahol egy csónaknak kell lenni. Én majd jobbra megyek a parton, keresni a csónakot Nemecsekkel, te meg Csónakos balra mégy. Aki előbb akad rá a csónakra, az megvárja a másikat.

Néma csöndben rögtön el is indultak. De alig tettek néhány lépést, Boka a sás között meglátta a csónakot.

– Várjunk – mondta.

Vártak, míg Csónakos majd egészen megkerüli a tavat és a túlsó oldalról visszakerül ide. Leültek a partra s kis ideig a csillagos eget nézték. Aztán figyeltek, hogy nem hallatszik-e át valami beszéd a szigetről. Nemecsek okos akart lenni.

– Te, mondta – majd én a földre hajtom a fülemet.

– Hagyd csak a füledet békén – szólt Boka –, azt ugyan hiába hajtanád víz partján a földre. De ha lehajolunk a víz fölé, ott jobban hallunk. A halászokat láttam, amint a Dunán a víz fölé hajolva diskurálnak egymással az egyik partról a másikra. Este a víz kitűnően viszi a hangot.

Le is hajoltak a víz fölé, de nem hallottak érthető szavakat. Csak suttogás, motoszkálás hallatszott a kis szigetről. Közben megérkezett Csónakos s búsan jelentette:

– Nincs csónak sehol.

– Ne búsulj, papuskám – vigasztalta Nemecsek – már megvan.

És elindultak, le a csónak felé.

– Beleülünk?

– Nem itt ülünk bele – szólt Boka. – A csónakot előbb elvontatjuk a híddal átellenben eső partra, hogy ha észrevesznek, ne legyünk a híd közelében. A hídtól legmesszebb eső ponton fogunk átevezni, hogy nagyot kelljen kerülniök, ha utánunk akarnak szaladni.

Ez az előrelátó okosság tetszett a másik kettőnek. Bátorságot öntött beléjük az a tudat, hogy a vezérük ilyen okos fiú s ilyen ügyesen tud számítani. A vezér pedig megszólalt:

– Kinél van spárga?

Csónakosnál volt. Csónakos zsebében minden volt. Nincs az a bazár, amiben annyi minden lett volna, mint a Csónakos zsebében. Volt abban bicska, spárga, golyó, rézkilincs, szög, kulcs, rongy, noteszkönyv, srófhúzó, meg még Isten tudja micsoda. Elővette a spárgát s ezt Boka rákötötte a csónak orrán levő karikára. S azzal a parton vontatni kezdték nagyon lassan, óvatosan a csónakot, a sziget túlsó oldala felé. Miközben vontatták, folyton figyelték a szigetet. És mikor elérkeztek arra a helyre, ahol be akartak ülni a rozoga alkotmányba, ismét hallották az iménti füttyöt. De most már nem ijedtek meg tőle. Tudták jól, hogy ez jelenti az őrváltást a hídon. És már csak azért sem voltak most már ijedősek, mert úgy érezték, hogy benne vannak a harc hevében. Így vannak ezzel az igazi katonák is, az igazi háborúban. Amíg nem láttak ellenséget, minden bokortól ijedeznek. Mikor aztán az első golyó elfütyült a fülük mellett, nekibátorodnak, szinte megrészegednek tőle és elfelejtik, hogy a halálnak rohannak.

A fiúk beleültek a csónakba. Elsőnek Boka lépett bele, másodiknak Csónakos. Nemecsek félénken lépkedett az iszapos parton.

– Gyere, gyere papuskám – biztatta Csónakos.

– Jövök, papuskám – mondta Nemecsek, azzal egyet csúszott, ijedtében belekapaszkodott egy vékony nádszálba és szó nélkül belepottyant a vízbe. Nyakig merült a lébe, de kiáltani nem mert. Rögtön felállott a sekély mederben és nagyon nevetséges kis figura volt, amint csurgott róla a víz s a kezében még mindig görcsösen szorongatta a tollszár vékonyságú nádszálat.

Csónakos nem tudta visszatartani a nevetést, kipuffant:

– Ittál, papuskám?

– Nem ittam – mondta ijedt arccal a kis szőke s amúgy vizesen, sárosan, csurogva-csöpögve beült a csónakba. Még sápadt volt az ijedtségtől.

– Nem hittem volna, hogy ma még fürödni is fogok – mondta csöndesen.

De nem volt veszteni való idő. Boka meg Csónakos megkapták az evezőket és ellökték a parttól a csónakot. A nehéz csónak lustán lendült ki a vízre és felfodrozta a csöndes tavacskát maga körül. Az evezőket nesztelenül mártogatták, a vízbe, s olyan nagy volt a csönd, hogy tisztán lehetett hallani, amint a csónak orrában gubbaszkodó kis Nemecseknek vacogott a foga. Néhány pillanat múltán a sziget partjára szaladt a csónak. A fiúk sietve jöttek ki belőle, s azonnal lebújtak egy bokor mögé.

– No idáig is eljutottunk volna – mondta Boka, s halkan, óvatosan mászni kezdett a parton. A másik kettő utána.

– Hohó – fordult vissza az elnök – a csónakot nem hagyhatjuk magára. Ha meglátják, nem tudunk elmenekülni a szigetről. A hídon őrök állanak. Te maradj a csónaknál, úgyis Csónakos a neved. És ha valaki észreveszi a csónakot, vedd a szádba az ujjadat és fütyülj akkorát, amekkorát csak tudsz. Mi majd visszarohanunk, beugrunk a csónakba és te eltaszítod a parttól.

Csónakos visszakullogott a ladikhoz és titokban annak örült, hogy talán lesz alkalma egy akkorát füttyenteni, amekkorát csak tud…

Boka pedig tovább ment a kis szőkével a víz mentén. Ahol a bokrok magasabbak voltak, ott felállottak, s úgy osontak tovább. Az egyik ilyen magas bokornál aztán megállottak. Itt félrehajtották a lombot. Beláttak a sziget közepére, melyen kis tisztás volt, s ekkor meglátták a vörösingesek félelmetes csapatját. Nemecseknek dobogni kezdett a szíve. Közelebb simult Bokához.

– Ne félj – súgta a fülébe az elnök.

A tisztás közepén nagy kő volt, s a kövön volt a lámpa. A lámpa körül guggoltak a vörösingesek. Valóban, mindnyájának vörös volt az inge. Áts Feri mellett guggolt a két Pásztor és a kisebbik Pásztor mellett valaki, akinek nem volt vörös tornainge…

Boka érezte, amint Nemecsek reszketni kezd mellette.

– Te… – mondta Nemecsek, de csak ennyit tudott mondani – te…

Aztán halkan hozzátette:

– Látod?

– Látom – szólt szomorúan Boka.

A vörösingesek mellett ott guggolt Geréb. Tehát nem csalódott, mikor a dombról erre nézett. Valóban Geréb volt az, aki a lámpával járt-kelt az imént. Most kettőzött figyelemmel figyelték a vörösinges csapatot. A lámpa furcsán világította meg a sötét arcú Pásztorokat, meg a többiek vörös ingét. Mind hallgattak, csak Geréb beszélt csöndesen. Valami olyat adhatott elő, ami nagyon érdekelte a többit, mert mind feléje hajoltak s nagy figyelemmel hallgatták. Az esti nagy csöndben a két Pál utcai fiú is hallotta Geréb szavait. Ezt mondta:

– A grundra kétfelől lehet bejutni… Be lehet menni a Pál utcáról, de onnan nehéz, mert a törvénybe van írva, hogy aki bemegy, annak be kell reteszelni maga után az ajtót. A másik bejárás a Mária utca felől van. Itt a gőzfűrész nagy kapuja tárva-nyitva áll, s a farakások közt el lehet innen jutni a grundba. Ez csak azért nehéz, mert a farakások közt az utcákban erődök vannak…

– Tudom – szólt közbe Áts Feri mély hangon, mely megborzongatta a Pál utcaiakat.

– Tudhatod, hiszen ott voltál – folytatta Geréb. – Az erődökben őrök vannak s ezek azonnal jelt adnak, ha valaki közeledik a farakások közt. Nem is ajánlom, hogy arról jöjjetek…

Tehát arról volt szó, hogy a vörösingesek odajöjjenek a grundra…

Geréb tovább beszélt:

– A legjobb az lesz, ha előre megbeszéljük, hogy mikor jöttök. Akkor majd én megyek be a grundra utolsónak és nyitva hagyom a kis ajtót. Nem fogom bereteszelni.

– Jól van – szólt közbe Áts Feri – ez helyes. A világért sem akarom olyankor elfoglalni a grundot, amikor nincs ott senki. Annak rendje és módja szerint háborút fogunk viselni. Ha ők meg tudják védeni a grundjukat, jó. Ha nem tudják megvédeni, elfoglaljuk és kitűzzük a vörös zászlókat. Nem kapzsiságból tesszük, hiszen tudjátok…

Az egyik Pásztor szólalt most meg:

– Azért tesszük, hogy legyen hol labdáznunk. Itt nem lehet és az Eszterházy utcában mindig veszekedni kell a helyért… Nekünk labdaterület kell és punktum!

Íme, épp olyan okból határozták el a háborút, mint amilyen okokért az igazi katonák szoktak harcolni. Az oroszoknak tenger kellett, azért hadakoztak a japániakkal. A vörösingeseknek labdahely kellett, s miután másképp nem ment, háború útján akarták megszerezni.

– Tehát annyiban maradunk – szólt a vörösingesek vezére, Áts Feri – hogy a megbeszélés szerint te nyitva fogod felejteni a Pál utcai kis kaput.

– Igen! – mondta Geréb.

Szegény kis szőke Nemecseknek azonban most már nagyon fájt a szíve. Ott állott, csuromvíz ruhában, nagyra nyitott szemmel nézve a tűzfény körül ülő vörösingeseket s köztük az árulót. Annyira fájt a szíve, hogy mikor Geréb szájából elhangzott az „igen”, mely azt jelentette, hogy Geréb hajlandó elárulni a grundot, sírva fakadt. Megölelte Boka nyakát, csöndesen zokogott és csak ezt mondogatta:

– Elnök úr… elnök úr… elnök úr…

Boka szelíden eltolta magától:

– Most nem érünk semmit a sírással.

De az ő torkát is fojtogatta valami. Nagyon szomorú dolog volt az, amit Geréb itt művelt.

De most hirtelen, Áts Feri intésére felállottak a vörösingesek.

– Haza fogunk menni – szólt a vezér. – Mindenkinek megvan a fegyvere?

– Igen – mondták egyszerre valamennyien s fölvették a földről hosszú falándzsáikat, melyeknek a végén pici vörös zászlócska volt.

– Előre – vezényelte Áts Feri – be a bokrok közé, gúlába rakni a fegyvereket.

És elindultak mind, Áts Ferivel az élükön, a kis sziget belseje felé. Geréb is velük ment. A kis térség üresen maradt, közepén a kő, a kövön az égő lámpa. Hallatszottak a lépteik, amint egyre távolodtak, mentek befelé a sűrűbe, elrejteni a lándzsáikat.

Boka megmozdult.

– Most – súgta oda Nemecseknek s a zsebébe nyúlt. A piros cédulát vette elő, melybe már bele volt illesztve egy rajzszög. Félrehajtotta a bokor ágait s hátraszólt a kis szőkének:

– Itt várj. Meg se moccanj!

S azzal beugrott a kis tisztásra, ahol az előbb még körben ültek a vörösingesek. Nemecsek még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy nézett utána. Bokának első dolga az volt, hogy a nagy fához ugrott, mely a tisztás szélén állott, s mely lombkoronájával, mint valami nagy ernyő, az egész szigetet betakarta. A fatörzsre egy szempillantás alatt feltűzte a piros cédulát s azzal a lámpához osont. Kinyitotta a lámpa egyik ablakát s belefújt. A gyertya elaludt s e pillanatban Nemecsek Bokát is elvesztette szem elől. De még hozzá sem szokott a szeme a sötétséghez, már mellette állott Boka s karon fogta:

– Rohanj utánam, ahogy csak tudsz!

Azzal vágtatni kezdtek a sziget partjára, a csónak felé. Mikor Csónakos meglátta őket, beugrott a ladikba, a partnak támasztotta az evezőt, hogy minden pillanatban kész legyen az indulásra. – A két fiú beugrott a csónakba.

– Mehetünk – lihegte Boka.

Csónakos nekifeszítette a partnak az evezőt, de a csónak nem indult. Nagyon erősen szaladtak neki idejövet a partnak s a csónak félig szárazon volt. Valakinek ki kellett szállani belőle, hogy megemelje az orrát s beletaszítsa a vízbe. De már ekkor hangok hallatszottak a tisztás felől. A vörösingesek visszatértek a fegyvertárból és eloltva találták a lámpát. Eleinte azt hitték, hogy a szél fútta el, de mikor Áts Feri megnézte, látta, hogy a lámpa kis ablaka nyitva van.

– Itt járt valaki! – kiáltotta bömbölő hangján s oly hangosan, hogy a csónakkal kínlódó fiúk is meghallották.

Meggyújtották a lámpát s ekkor mindenkinek szemébe tűnt a fára tűzött piros cédula. „Itt voltak a Pál utcai fiúk.” A vörösingesek összenéztek. Áts Feri elkiáltotta magát:

– Hát ha itt voltak, akkor még most is itt vannak! Utánuk!

Nagyot füttyentett. A hídról besiettek az őrök és jelentették, hogy a hídon senki sem jöhetett be a szigetre.

– Csónakon jöttek – mondta a fiatalabbik Pásztor.

És a csónakkal bajlódó három fiú rémülten hallotta a rájuk vonatkozó harsány kiáltást:

– Utánuk!

S épp, mikor ez a szó elhangzott, sikerült Csónakosnak a ladikot a vízbe taszítani s neki magának még beleugrani. Rögtön meg is kapták az evezőket és teljes erővel kezdtek a part felé evezni. Áts Feri ordítva adta ki a rendelkezéseket:

– Wendauer fel a fára, utánuk nézni! Pásztorék, ki a hídra és jobbról-balról a tó partján keríts!

Most úgy látszott, hogy be vannak kerítve. Amíg azt a négy-öt evezőcsapást megteszik, mely a partra viszi őket, addig a gyorsan futó Pásztorok megkerülik a tavat s aztán nincs menekvés se jobbra, se balra. Ha pedig előbb jutnak a partra, mint a Pásztorok, akkor a fa tetejére küldött őrszem szemmel tarthatja őket s megmondja, merre menekülnek. A csónakból látták, amint Áts Feri a lámpával a kezében futkosott a sziget partján. Aztán dobogás hallatszott: most rohantak ki a Pásztorok a fahídon a szigetről…

Mire azonban az őrszem felkapaszkodott a fára, ők partot értek.

– Most kötött ki a csónak a parton! – süvöltözött egy hang a fáról. S rögtön felelt rá a vezér mély hangja:

– Utánuk mindenki!

A három Pál utcai fiú azonban most már lélekszakadtából futott.

– Nem szabad, hogy utolérjenek – mondta futásközben Boka. – Sokkal többen vannak, mint mi!

Tovább vágtattak, úton, gyepen keresztül, elől Boka, nyomában a másik kettő. Egyenest az üvegház felé tartottak.

– Be az üvegházba! – lihegett Boka s az üvegház kis ajtaja felé rohant. Az ajtó szerencsére nyitva volt. Besurrantak és elbújtak a nagy ciprusok mögé. Künn csönd volt. Úgy látszik, az üldözők elvesztették a nyomot.

A három kis legény most megpihent kissé. Körülnéztek a furcsa épületben, melynek üvegtetején, üvegfalain beszűrődött a városi este halvány világossága. Furcsa, érdekes hely volt ez a nagy üvegház. Ők a balszárnyában voltak s azon túl még az épület középrésze következett, majd a jobbszárnya. Végesvégig nagy levelű, kövér törzsű fák állottak nagy zöld dézsákban. Hosszú ládákban a páfrány és mimóza tenyészett. A középső rész nagy kupolája alatt pedig legyezőlevelű pálmák meredtek fölfelé s délszaki növényekből valóságos kis erdő állott itt. Az erdő közepén aranyhalas medence, a medence mellett pad. Aztán megint magnóliák, babérok, narancsfák, óriási páfrányok. Csupa erős, fojtó illatú növény, amely fűszeres szaggal tölti meg a levegőt. S a gőzzel fűtött nagy üvegcsarnokban állandóan csurgott-csöpögött a víz. Koppantak a csöppek a nagy, kövér leveleken s amikor egy-egy nagy pálmalevél megzörrent, a fiúk mindig valami furcsa délszaki állatot véltek látni, amely itt futkos ebben a meleg, nyirkos, sűrű kis erdőben, a zöld dézsák között. Biztosságban érezték magukat s kezdtek azon tűnődni, hogy mikor fognak innen szabadulni.

– Csak ránk ne zárják az üvegházat – suttogta Nemecsek, aki kimerülten ült egy nagy pálma tövében, s akinek jól esett a fűtött helyiség, mert bőrig át volt ázva.

Boka megnyugtatta:

– Ha eddig nem zárták be, ezúttal sem zárják be.

Hát ültek és füleltek. Semmi hang. Itt senkinek se jutott eszébe keresni őket. Aztán fölkeltek és botorkálni kezdtek a magas polcok között, melyek telis-tele voltak rakva zöld bokrocskákkal, szagos füvekkel, nagy virágokkal. Csónakos neki is ment az egyik polcnak és beléje botlott. Nemecsek szolgálatkész akart lenni.

– Megállj – mondta – majd világítok.

És mielőtt még Boka ebben megakadályozhatta volna, gyújtót vett elő a zsebéből és rápörcentett az egyikre. A gyújtó fellobbant, de a következő pillanatban ki is aludt, mert Boka kiütötte a kis szőke kezéből.

– Majom! – szólt rá haragosan. – Elfelejted, hogy üvegházban vagy! Hiszen ennek a háznak a fala is üvegből van… most biztosan meglátták a fényt!

Megálltak és hallgatóztak. Valóban, Bokának igaza volt. A vörösingesek meglátták a fellobbanó világosságot, mely egy pillanatra az egész üvegházat kivilágította. S a következő pillanatban már hallatszottak a kavicson ropogó lépteik. Ők is a balszárny ajtaja felé tartottak. Hallották, amint Áts Feriből megint kitört a hadvezér:

– Pásztorok a jobb kis ajtón – kiáltotta – Szebenics a középajtón, én meg itt!

A Pál utcaiak egy pillanat alatt elbújtak. Csónakos egy polc alá hasalt. Nemecseket pedig azzal a megokolással, hogy ő már úgyis vizes, beleküldték az aranyhalas medencébe. A kis szőke állig bújt le a vízben s a fejét egy nagy páfránylevél alá húzta. Bokának már csak annyi ideje maradt, hogy a nyitott ajtó mögé állhasson.

Áts Feri pedig bevonult kíséretével az ajtón, a lámpával a kezében. A lámpa fénye úgy esett az üvegajtóra, hogy Boka jól láthatta Áts Ferit, de ez nem láthatta az ajtó mögé rejtőzött Bokát. És Boka jól megnézte a vörösinges vezért, akit csak egyszer látott közelről, a múzeumkertben. Szép fiú volt Áts Feri s most ragyogott a szeme a harcvágytól. De csakhamar eltűnt előle. Bejárta a többivel az utakat s a jobb szárnyban a polcok alá is néztek. A medencében egyiknek sem jutott eszébe keresgélni. Csónakos pedig csak úgy menekedett meg a fölfedeztetéstől, hogy mikor az ő polca alá akartak nézni, az a fiú, akit Áts Feri Szebenicsnek nevezett, így szólt:

– Ezek már rég kimentek innen a jobboldali ajtón…

És miután ő arra indult, a keresgélés hevében a többi is utána szaladt. Keresztülvágtattak az üvegházon s néhány tompa puffanás jelezte, hogy ők se nagyon kímélték a cserepeket. Aztán kimentek s újra csönd lett. Elsőnek Csónakos bújt elő.

– Papuskám – mondta – a fejemre dőlt egy cserép. Csupa föld vagyok…

És buzgón köpte a homokot, amivel tele volt orra-szája. Másodiknak, mint valami vízi szörnyeteg, Nemecsek bújt ki a medencéből. Szegényke megint csurgott-csöpögött s amint ő már szokta, pityergőre álló hangon panaszkodott:

– Hát én már egész életemben folyton a vízben leszek? Mi vagyok én? Béka?

Megrázta magát, mint a vízzel leöntött pincsikutya.

– Ne síránkozzál – szól rá Boka. – És most gyerünk, hadd legyen már vége egyszer ennek az estének…

Nemecsek sóhajtott:

– De szeretnék már otthon lenni!

Itt eszébe jutott, hogy mily fogadtatásban lesz része otthon, ha meglátják a vizes ruháját. Hát kijavította amit mondott:

– Nem is szeretnék olyan nagyon otthon lenni!

Szaladtak vissza az akácfa mellé, ahol bemásztak a düledező palánkon. Néhány perc alatt elérték. Csónakos fel is mászott a fára, de mielőtt rálépett volna a kerítés tetejére, visszanézett a kertbe. Ijedten kiáltotta:

– Ott jönnek!

– Vissza a fára! – szólt Boka.

Csónakos visszament a fára s maga után fölsegítette két társát. Olyan magasra másztak, amily magasan csak bírta őket az ág. Bosszantotta őket az a gondolat, hogy épp most csípjék el őket, amikor már oly közel voltak a meneküléshez.

A vörösinges csapat hangos trappolással érkezett a fához. A fiúk fönn némán kuksoltak, mint három nagy madár a sűrű lomb között…

Megint az a Szebenics szólalt meg, aki az üvegházban is elbolondította előlük a csapatot:

– Láttam, amint keresztülugrottak a kerítésen!

Úgy látszik, ez volt a legostobább köztük, ez a Szebenics. És mivel rendesen a legostobább egyszersmind a leglármásabb is, hát folyton ő kiabált. A vörösingesek, akik ügyes tornászok voltak, egy pillanat alatt átvetették magukat a palánkon. Áts Feri utolsónak maradt s mielőtt kimászott volna, elfújta a lámpát. Ugyanazon az akácfán kapaszkodott fel ő is a palánkra, amelynek tetejében a három madár fészkelt. Sőt Nemecsekről, aki még egyre csöpögött, mint valami lyukas eresz, a nyaka közé is hullott néhány kövér vízcsepp.

– Esik az eső – kiáltotta Áts Feri, megtörülte a nyakát és azután ő is kiugrott az utcára.

– Ott mennek! – hangzott az utcáról s mind szaladni kezdtek, annak jeléül, hogy Szebenics megint tévedett. Meg is jegyezte Boka:

– Ha ez a Szebenics nem volna, már rég a kezük közé kerültünk volna…

Most már érezték, hogy végleg megmenekültek a vörösingesek elől. Látták őket, amint két csöndesen ballagó fiú után szaladtak az egyik kis utcán. A két fiú megijedt tőlük és szintén szaladni kezdett. Nagy ordítás tört ki erre és a vörösingesek nekivadultan rohantak utánuk. A lárma messze halt el, valami józsefvárosi kis utcácskában…

Lemásztak a kerítésről és nagyot lélegzettek, mikor megint az utca kövezetét érezték a lábuk alatt. Egy öreg asszony baktatott arrafelé, majd más járókelők jöttek. Érezték, hogy megint a városban vannak s itt már semmi bajuk nem történhetik. Fáradtak, éhesek voltak. A közeli árvaházban, melynek ablakai barátságosan világlottak ki a sötét estébe, vacsorára harangoztak.

Nemecsek didergett.

– Siessünk – mondta.

– Megállj – szólt Boka – te lóvonaton menj haza. Nesze, adok pénzt.

A zsebébe nyúlt, de bennakadt a keze. Csak három krajcárja volt az elnöknek. Nem volt más a zsebében, mint három rézkrajcár, meg a finom tintatartó, melyből vidáman folydogált a kék tinta. Előhúzta a tintás három krajcárt és odaadta Nemecseknek:

– Csak ennyi van.

Csónakosnál akadt még két krajcár. És a kis szőkének volt egy angyalos szerencsekrajcárja, amit egy pilulás skatulyában hordott magával. Ez összesen hat krajcár volt. Ezzel fölült a lóvonatra.

Boka megállott az utcán. Még mindig tele volt a szíve a Geréb dolgával. Szomorúan állott és hallgatott. De Csónakos még nem tudott az árulásról semmit, tehát ő vidám volt.

– Ide figyelj, papuska! – mondta s mikor Boka odanézett, bekapta két ujját a szájába és fülrepesztőt süvített. Akkorát, amekkorát csak tudott. Aztán úgy nézett körül, mintha ezzel a füttyel jóllakott volna.

– Ezt már egész este tartogatom – mondta vidáman – de most kikívánkozott belőlem, papuskám!

Karon fogta a szomorú Bokát s azzal ennyi izgalom után fáradtan kezdtek a város felé ballagni a hosszú Üllői-úton…