Gyönyörű tavaszi nap volt a háború napja. Reggel esett az eső és az iskolában, szünet alatt a fiúk szomorúan néztek ki az ablakon. Azt hitték, az eső el fogja verni az egész csatát. De dél felé szépen elállott az eső és kitisztult az ég. Egy órakor már ragyogott az édes tavaszi napsugár, fölszikkadt a kövezet s mikor a fiúk hazamentek az iskolából, megint meleg volt és friss illatokat hozott a szellő a budai hegyekről. Ez volt a legszebb csataidőjárás, amit csak kívánni lehetett. Az erődökben felhalmozott homok megázott, de meg is száradt egy kicsit délutánra. A bombák így használhatóbbak voltak.

Nagy volt a szaladás egy órakor. Rohant haza mindenki és már háromnegyed kettőkor a grundon zsibongott a hadsereg. Némelyiknek még a zsebében volt az ebédről maradt kenyér, onnan eszegette. De most már nem volt oly nagy az izgalom, mint tegnap. Tegnap még nem tudták, mi lesz. De a követek megjelenése eloszlatta az izgatottságot, melynek helyébe a komoly várakozás lépett. Most már tudták, mikor jönnek és tudták, milyen lesz a harc. Forrott valamennyiben a harckészség és már szerettek volna az ütközet hevében lenni. Az utolsó félórában azonban változtatást tett Boka a haditerven. Mikor a fiúk összegyülekeztek, meglepetve látták, hogy a 4-ik és 5-ik erőd előtt nagy és mély árok húzódik. Az ijedősebbek rögtön arra gondoltak, hogy ezt az ellenség csinálta és megrohanták Bokát:

– Láttad azt az árkot?

– Láttam.

– Ki csinálta?

– Janó csinálta, ma hajnalban, az én megrendelésemre.

– Minek ez?

– Ezzel megváltozik a haditerv egy része.

Megnézte a jegyzeteit és előhívta az A és B zászlóalj parancsnokait:

– Látjátok azt az árkot?

– Látjuk.

– Tudjátok mi a sánc?

Nem nagyon tudták.

– A sánc – mondta Boka – arra való, hogy a sereg meghúzódjék benne, el legyen rejtve az ellenség elől s csak a kellő pillanatban kezdje el a harcot. A haditerv megváltozik, mert ti nem a Pál utcai kapunál fogtok állani. Rájöttem, hogy ez nem jó. Ti mind a két zászlóaljjal a sáncárokban fogtok elbújni. Mikor az ellenségnek ez a része bejön a Pál utcai kapun, az erődök azonnal megkezdik a bombázást. Az ellenség az erődök felé megy, mert nem látja a farakás tövében a sáncot. Mikor öt lépésnyire van a sánctól, ti kidugjátok az árokból a fejeteket és onnan hirtelen bombázni kezditek őket homokkal. Az erődök közben egyre tovább tüzelnek. Ekkor ti kirohantok a sáncból és rávetitek magatokat az ellenségre. Nem kergetitek őket rögtön a kapu felé, hanem megvárjátok, míg mi végzünk a Mária utcai résszel és csak mikor én rohamot fuvatok, akkor kergessétek őket a kapu felé. Mire mi a Mária utcai részt beszorítottuk a kunyhóba, az 1-ső és 2-ik erőd legénysége átrohan a többi erődbe és a mi Mária utcai seregünk a ti segítségetekre jön. Tehát ti csak feltartóztatjátok őket. Értitek?

– Hogyne.

– És ekkor fuvatom a rohamot. Ekkor már kétszer annyian leszünk, mint ők, mert az ő seregük fele akkor már a kunyhóban lesz. És a törvények szerint csapattámadásnál nem baj, ha többen vagyunk. Csak a személyes támadásnál nem szabad kettőnek egy ellen menni.

Mikor ezt mondta, Janó odament a sánchoz és megigazgatta néhány kapavágással. Aztán még egy talicska homokot öntött be.

Az erődök legénysége ezalatt serényen munkálkodott, sürgött-forgott a farakások tetején. Az erődök úgy voltak csinálva, hogy a fahasábok közül csak a fejük látszott ki a fiúknak. Le-lehajoltak, eltűntek, majd újra felbukkantak. Csinálták a homokbombákat. Minden erőd fokán kicsiny piros-zöld zászlót lengetett a szél, csak a sarkon levő, harmadik számú erődről hiányzott a zászló. Ez a hiányzó zászló volt az, amit Áts Feri annak idején elvitt. Ennek a helyébe nem tűztek másikat, mert ezt a csatában akarták visszafoglalni.

Igen ám, de még emlékezhetünk rá, hogy ez a sok viszontagságon átment zászló legutóbb Gerébnél volt. Először Áts Feri vitte el s a vörösingesek elrejtették a füvészkerti romban. Onnan elvitte Nemecsek, akinek az apró lábnyomait a porban fölfedezték. Amaz emlékezetes estén, amikor egyszerre csak a vörösingesek közé pottyant a kis szőke a fáról, a Pásztorok kicsavarták a kezéből és ismét visszakerült a tomahawkok közé, a vörösingesek titkos fegyvertárába. Onnan legutóbb Geréb hozta el, hogy kedveskedjék vele a Pál utcaiaknak. De már akkor megmondta Boka, hogy nekik visszalopott zászló nem kell. Ők becsülettel akarják visszaszerezni a zászlót.

Tehát tegnap, alig hogy eltávozott birodalmukból a vörösinges küldöttség, egy Pál utcai küldöttség kelt útra a zászlóval a füvészkert felé.

A füvészkertben épp nagy haditanács volt, mikor odaértek. Csele vezette a követeket, akik ketten voltak: Weisz és Csónakos. Cselénél fehér zászló volt s a piros-zöld zászlót újságpapirosba göngyölve vitte Weisz.

Az őrök elibük álltak a fahídon:

– Állj, ki vagy?

Csele kihúzta a kabátja alól a fehér zászlót és magasra emelte. De szólni – egy szót se szólt. Az őrök nem tudták, ilyenkor mi a szokás. Hát bekiáltottak a szigetre:

– Huja! Hopp! Idegenek vannak itt!

Erre Áts Feri ment ki a hídra. Ő már tudta, mit jelent a fehér zászló. Beeresztette a követeket a szigetre.

– Követségbe jöttetek?

– Igen.

– Mit akartok?

Csele előlépett:

– Visszahoztuk ezt a zászlót, amit elvettetek tőlünk. Már nálunk volt, de nekünk így nem kell. Hozzátok magatokkal holnap a csatába és ha el tudjuk venni tőletek, akkor elvesszük. Ha nem, akkor a tiétek marad. Ezt üzeni a tábornokom!

Intett Weisznek, aki nagy komolyan csomagolta ki a papírból a zászlót s mielőtt átadta volna, megcsókolta.

– Szebenics fegyvertáros! – kiáltott Áts.

– Nincs itt! – hangzott a sűrűből.

Csele megszólalt:

– Épp most volt nálunk követségben.

– Igaz – mondta Áts Feri –, ezt elfelejtettem. Hát jöjjön elő a helyettes-fegyvertáros.

Egy bokor ágai széthajoltak és a kis fürge Wendauer jelent meg a vezér előtt.

– Vedd át a követektől a zászlót – mondta – és tedd el a fegyvertárba.

Azzal a követekhez fordult:

– A zászlót a csatában Szebenics fegyvertáros fogja vinni. Ez a válaszom.

Csele ismét fel akarta emelni a fehér zászlót annak jeléül, hogy elmennek, mikor megint megszólalt a vörösinges vezér:

– A zászlót – mondta – valószínűleg Geréb vitte vissza hozzátok.

Csönd volt. Nem felelt senki.

Áts megkérdezte:

– Geréb volt?

Csele haptákba vágta magát:

– Erre nincs megbízásom! – mondta katonásan, aztán rákiáltott a legényeire: – Vigyázz! In–dúlj!

És otthagyta a vezért. Nem hiába mondták Cseléről, hogy gigerli, nem hiába volt elegáns fiú Csele, meg kell neki adni, hogy ezt katonásan csinálta. Nem volt hajlandó elárulni az ellenségnek senkit, még az árulót sem.

És Áts Feri e pillanatban egy kicsit le volt főzve. Wendauer ott állott a zászlóval és bámult. Aztán dühösen kiáltott rá a vezér:

– Mit bámészkodol itten!? Vidd a zászlót a helyére!

Wendauer elkullogott és közben azt gondolta: „Mégis csak nagyszerű fiúk ezek a Pál utcai fiúk! Íme, ez már a második közülük, aki lefőzte a rettenetes Áts Ferit!”

Így került vissza hozzájok a zászló. És ezért nem volt zászló a harmadik számú erődön.

Az őrszemek már fenn ültek a palánkon. Az egyik a Mária utcai palánk tetején lovagolt, a másik a Pál utcain. A farakások közül, a siető, sürgő-forgó, rendezkedő csoportból elősietett Geréb. Boka elé állt és összecsapta a sarkát:

– Tábornok úrnak alásan jelentem, egy kérésem volna.

– Mi az?

– Tábornok úr ma azt parancsolta nekem, hogy a 3-ik erődbe menjek vártüzérnek, mert az a sarkon van és a legveszélyesebb. Meg azért is, mert arról hiányzik a zászló, amit én már egyszer elhoztam ide.

– Igen. És mit akarsz?

– Azt akarom kérni, hogy még ennél is veszedelmesebb helyre jussak. Már cseréltem is Barabással, aki a sáncba van rendelve. Ő jó dobó, neki hasznát lehet venni az erődben. Én meg nyíltan akarok harcolni, a sáncból, az első sorban. Tessék ezt megengedni.

Boka végignézett rajta:

– Mégis derék fiú vagy, Geréb.

– Megengedi?

– Meg.

Geréb szalutált, de ott maradt a tábornok előtt.

– No, mit akarsz még? – kérdezte ez tőle.

– Csak azt akarom mondani – válaszolt kissé zavartan a vártüzér –, hogy örültem, amiért azt mondtad: „derék fiú vagy, Geréb”. De nagyon fájt, hogy így mondtad: „mégis derék fiú vagy, Geréb.”

Boka mosolygott:

– Erről nem tehetek. Ennek te vagy az oka. De most ne érzékenykedjél. Hátra arc, indulj. Eredj a helyedre.

És Geréb elmasírozott. Örömmel bújt be a sáncba és rögtön hozzá kezdett a nedves homokból való bombagyártáshoz. A sáncból pedig egy maszatos alak mászott ki. Barabás volt. Odakiáltott Bokának:

– Megengedted?

– Meg! – kiáltott vissza a tábornok.

Szóval még nem nagyon hittek ennek a Gerébnek. Így jár az, aki hűtlen volt. Ellenőrzik még akkor is, amikor igazat mond. De a tábornok szava ezt a kétséget is eloszlatta. Barabás felmászott a sarok-erődre s lehetett látni alulról, amint az erőd parancsnokánál szalutálva jelentkezett. De a következő pillanatban már mind a kettő lekapta buksi fejét a bástya mögé. Dolgoztak ők is. Gúlákba rakták a bombákat.

Így telt néhány perc. A fiúk szemében néhány óra volt ez a néhány perc és a türelmetlenség annyira fokozódott, hogy ilyen kiáltások hallatszottak:

– Talán meggondolták?

– Megijedtek!

– Cselt főztek ki!

– Nem jönnek!

Két óra után néhány perccel a hadsegéd benyargalta az összes hadállásokat azzal a paranccsal, hogy minden piszmogásnak vége legyen, mindenki vágja magát „Vigyázz”-ba, mert a tábornok megtartja az utolsó szemlét. És mikor a hadsegéd az utolsó hadállásnál jelentette ezt, az elsőnél már megjelent Boka, némán, szigorúan. Előbb a Mária utcai sereget nézte meg. Ott minden rendben volt. A két zászlóalj mereven állt a nagy kaputól jobbra-balra. A parancsnokok előléptek.

– Rendben van – mondta Boka. – Tudjátok a kötelességteket?

– Tudjuk. Futást színlelünk.

– Aztán… hátba!

– Igenis, tábornok úr.

Majd a kunyhót vizsgálta meg. Az ajtót kinyitotta és a nagy rozsdás kulcsot kívülről dugta be a zárba. Meg is forgatta benne, hogy jár-e. Aztán az első három erődöt nézte meg. Két-két legény állt minden erődben. A homokbombák készen, gúlába rakva. A hármas számú erődben háromszor annyi bomba volt, mint a többiben. Ez volt a fő-erősség. Itt három tüzér vágta magát haptákba, mikor a tábornok megjelent. A 4., 5., 6. erődökben tartalékbombák voltak.

– Ezekhez ne nyúljatok – szólt Boka –, mert a tartalékhomok arra való, hogy legyen mivel tüzelni, ha a többi erődökből átparancsolom ide a tüzéreket.

– Igenis, tábornok úr.

Az ötös erődben oly nagy volt a „drukk”, hogy mikor a tábornok odaérkezett, a túlbuzgó tüzér ráordított:

– Állj, ki vagy?!

A másik oldalba lökte. Boka pedig rákiáltott:

– A tábornokodat se ismered meg? Te szamár!

Aztán hozzátette:

– Az ilyet legjobb volna mindjárt főbe lövetni!

Az izgatott tüzér halálra ijedt. Eszébe se jutott hamarjában, hogy nem nagyon valószínű, hogy őt itt főbe lőjék. Sőt Boka sem törődött azzal, hogy ezúttal – ami csak nagy ritkán esett meg vele – bolondot mondott.

Tovább ment és a sánchoz ért. A mély árokban két zászlóalj guggolt. Köztük kuporgott Geréb, boldog mosollyal az arcán. Boka felállt a sánc dombjára.

– Fiúk – kiáltott lelkesen –, tőletek függ a csata sorsa! Ha ti fel tudjátok tartóztatni az ellenséget, amíg a Mária utcai sereg végez, megnyertük a csatát! Ezt jól jegyezzétek meg!

Harsány ordítás felelt erre az árokból. A guggoló alakok tűzbe jöttek. Mulatságos kis figurák voltak, amint a sáncárokban ordítoztak és lengették a sapkájukat, anélkül, hogy felállottak volna.

– Csönd! – kiáltott a tábornok.

És kiment a grund közepére. Ott már várta Kolnay a trombitával.

– Hadsegéd!

– Parancs!

– Nekünk valami olyan helyre kell mennünk, ahonnan az egész harcteret láthatjuk. A hadvezérek a csatát rendszerint dombtetőről szokták nézni. Hát mi fel fogunk mászni a kunyhó tetejére.

A következő percben már a kunyhó tetején állottak. A nap megcsillant Kolnay trombitáján és ez roppant harcias külsőt adott a hadsegédnek. A tüzérek az erődökből mutogatták egymásnak:

– Nézd…

S ekkor előkerült Boka zsebéből a színházi gukker, mely már szerepelt egyszer, a füvészkertben. A vállára akasztotta a szíját, s e percben alig hogy némi csekély külsőségekben különbözött a nagy Napóleontól. Hadvezér volt, annyi szent. És vártak.

Történetíróhoz pontos időszámítás illik, tehát pontosan jegyezzük föl, hogy hat perccel ezután a Pál utca felől trombitaszó hangzott. Idegen trombita volt. És erre a hangra fészkelődni kezdtek a zászlóaljak.

– Jönnek! – adták szájról-szájra.

Boka egy kicsit elsápadt.

– Most! – mondta Kolnaynak. – Most dől el a birodalmunk sorsa.

Néhány pillanattal ezután mind a két őrszem leugrott a palánk tetejéről és futva igyekezett a kunyhó felé, melynek tetején a tábornok állott. A kunyhó előtt megálltak és szalutáltak.

– Jön az ellenség!

– Helyre! – kiáltott Boka és a két őrszem rohant a helyére. Az egyik a sáncba, a másik a Mária utcai sereghez. Boka a szeméhez emelte a látcsövet és halkan mondta Kolnaynak:

– Vedd a szádhoz a trombitát.

Ez is megtörtént. Aztán hirtelen levette szeme elől Boka a gukkert, pirosság ömlött el az arcán és lelkes hangon mondta:

– Fújd!

És felharsant a trombitajel. A birodalom mindkét kapuja előtt megálltak a vörösingesek. Ezüstvégű lándzsáikon szikrázott a napfény, vörös ingükben, vörös sapkájukban olyanok voltak, mint a vörös ördögök. Az ő trombitáik is rohamot fújtak és most tele volt a levegő izgató trombitaharsogással. Kolnay egyre fújta, egy pillanatra sem hagyta abba.

– Tata… tra… trara… – hangzott egyre a kunyhó tetejéről.

Boka most Áts Ferit kereste a távcsővel. Felkiáltott:

– Ott van… Áts Feri a Pál utcaiakkal jött… Szebenics is vele van… ott viszi a mi zászlónkat… kemény dolga lesz a Pál utcai seregnek!

A Mária utca felől jövőket az idősebbik Pásztor vezette. Vörös zászlót lengettek. És harsogott a három trombita, szünet nélkül. A vörösingesek pedig csak álltak a kapukban, zárt csatasorban.

– Valamit terveznek – mondta Boka.

– Mindegy! – kiáltott a hadsegéd, egy pillanatra abbahagyva a trombitálást. De a következő pillanatban már tovább fújta, teli tüdőből:

– Tata… tra… trara…

Aztán hirtelen elhallgattak a vörösingesek trombitái. A Mária utca felől jövők hatalmas csataordításban törtek ki:

– Huja hopp! Huja hopp!

És berohantak a kapun. A mieink egy pillanatra elibük álltak, mintha fel akarnák venni a harcot, de a következő pillanatban már vad futással rohantak, ahogy a haditerv parancsolta.

– Bravó! – kiáltott Boka. Aztán hirtelen a Pál utca felé nézett. Az Áts Feri serege – nem jött be a kapun. Állott a sereg, mint a cövek, a nyitott kapu előtt, az utcán.

Boka megijedt:

– Mi ez?

– Valami csel – mondta reszketve Kolnay. Majd megint balra néztek. A mieink futottak s a vörösingesek ordítva vetették magukat utánuk.

Most Boka, aki eddig komolyan, majdnem megszeppenve nézte az Áts Feri hadosztályának tétlenségét, egyszerre olyat csinált, amire az ő életében eddig még nem volt példa. Feldobta magasra a sapkáját, ordított egy nagyot, táncolni kezdett a kunyhó tetején, mintha megbolondult volna, úgy, hogy a korhadt alkotmány majdnem beszakadt alatta.

– Meg vagyunk mentve! – kiáltotta.

Rárohant Kolnayra, megölelte és megcsókolta. Aztán táncolni kezdett vele. A hadsegéd ebből egy szót sem értett. Meglepetve kérdezte:

– Mi ez? Mi ez?

Boka arrafelé mutatott, ahol Áts Feri állott a seregével, mozdulatlanul:

– Látod azt?

– Látom.

– No, hát nem érted?

– Nem én.

– Ó, te buta… mi meg vagyunk mentve. Győztünk! És te nem érted?!

– Nem én!

– Látod, hogy mozdulatlanul állnak?

– Hogyne látnám!

– Nem jönnek be… várnak.

– Látom.

– Hát miért várnak? Mire várnak? Arra várnak hogy a Pásztor hadosztálya végezzen a Mária utcában. És ők csak akkor fognak támadni? Én ezt rögtön megláttam, mikor látható volt, hogy nem egyszerre támadnak! Az a szerencsénk, hogy ők ugyanolyan haditervet csináltak, mint mi. Azt akarták, hogy Pásztor kergesse ki seregünk felét a Mária utcába és akkor a másik felét egyszerre támadják meg: Pásztor hátulról, Áts Feri elölről. De ebből nem esznek! Gyere!

És már mászni kezdett lefelé.

– Hova?

– Csak gyere velem. Itt nincs mit néznünk, mert ezek ugyan meg nem moccannak. Gyerünk segíteni a Mária utcai seregünknek!

A Mária utcai sereg gyönyörűen csinálta a dolgát. Össze-vissza futkosott a gépház előtt, az eperfák körül. Ravaszul csinálták, mert még ilyeneket is kiabáltak:

– Jaj! jaj!

– Végünk van!

– El vagyunk veszve!

A vörösingesek ordítva üldözték őket. Boka most már csak azt figyelte, hogy bele fognak-e menni a csapdába. A mieink ugyanis hirtelen eltűntek a gépház mellett. A sereg fele a kocsiszínbe, a másik fele a kunyhóba menekült.

Pásztor kiadta a jelszót:

– Utánuk! Fogjátok el őket!

És a vörösök utánuk rohantak, a gépház mögé.

– Fújd! – kiáltott Boka.

És a kis trombita megharsant, jelezve, hogy az erődök kezdjék a bombázást. És vékony gyerekhangok diadalordítása jött az első három erőd felől. Tompa puffogás hallatszott. A homokbombák repülni kezdtek. Boka piros volt és egész testében reszketett.

– Hadsegéd! – kiáltott.

– Jelen!

– Rohanj a sáncba és mondd meg, hogy várjanak. Ők csak várjanak. Majd ha rohamot fuvatok, akkor kezdjék. És a Pál utcai erődök is várjanak!

A hadsegéd már rohant is. A kunyhónál azonban hasra feküdt és a sánc földhányása mögött hason csúszva ment előre a sáncig, hogy a kapuban még mindig mozdulatlanul álló ellenség meg ne lássa. Suttogva adta le a parancsot a legszélsőnek s aztán úgy, ahogy jött, hason csúszva ment vissza a tábornokhoz.

– Rendben van – jelentette.

A gépház mögött tele volt ordítással a levegő. A vörösingesek azt hitték, hogy győztek. A három erőd derekasan tüzelt és ez megakadályozta őket abban, hogy felrohanjanak a farakásokra. A szélső erődben, a nevezetes harmadik erődben Barabás ingujjra vetkőzve úgy harcolt, mint egy oroszlán. Egyebet se csinált, csak az öregebb Pásztort vette célba. Egymás után puffantak a puha homokbombák Pásztor fekete fején. És minden bombával kiáltott egyet Barabás:

– Nesze, öcsém!

A puha homok szemét-száját teleszórta Pásztornak, aki dühösen prüszkölt.

– Megállj, jövök! – ordította haragosan.

– Csak gyere! – kiáltott Barabás, célzott és dobott. Most megint tele lett a szája homokkal a vörösingesnek. Óriási éljenzés tört ki az erődökön.

– Egyél homokot! – kiáltott nekihevülten Barabás és két kezével szórta a bombát, valamennyit Pásztor felé. És a másik kettő se volt rest. A sarokerőd úgy dolgozott, hogy öröm volt nézni. A gyalogos sereg pedig némán kucorgott a kocsiszínben meg a kunyhóban, várta a parancsot, hogy előrohanjon. A vörösingesek most már az erődök tövében voltak és a legkeményebb harcot vívták. Pásztor újra parancsot adott:

– Fel a farakásokra!

– Puff! – kiáltott Barabás és orron dobta a vezért.

– Puff! – vették át a jelszót a többi erődök is és a felkapaszkodni készülők fejére valóságos homokzáport zúdítottak.

Boka megfogta Kolnay karját.

– Fogytán van a homok – mondta –, innen látom. Már Barabás is csak egy kézzel dobál, pedig a sarokerődben háromszor annyi volt…

Valóban, most mintha gyöngült volna a tüzelés.

– Mi lesz? – kérdezte Kolnay.

Boka most már nyugodt volt:

– Győzni fogunk!

E pillanatban a második számú erőd megszüntette a tüzelést. Nyilván elfogyott a homok.

– Itt a pillanat! – kiáltott Boka. – Rohanj a kocsiszínbe. Támadjanak!

Ő maga a kunyhóhoz ugrott. Felrántotta az ajtót és bekiáltott:

– Roham!

És ugyanegy pillanatban rohant elő a két zászlóalj, az egyik a kocsiszínből, a másik a kunyhóból. Épp jókor érkeztek. Pásztor már féllábbal fenn volt a második erődön. Belekapaszkodtak és lehúzták. A vörösingesek most megzavarodtak. Ők azt hitték, hogy a futó sereg a farakások közé menekült s hogy az erődök arra valók, hogy ne eresszék be az ellenséget a farakások közé. És íme, egyszerre hátba támadták őket azok, akik az imént még előlük futottak…

Komoly haditudósítók, akik igazi háborúkban vettek részt, azt mondják, hogy a háború legnagyobb veszedelme a zavar. A hadvezérek az ágyúk százaitól sem félnek úgy, mint egy parányi kis zavartól, mely pillanatok alatt általános kavarodássá szokott növekedni. És ha az igazi, ágyús, puskás hadsereget meggyöngíti a zavar, ugyan hogy vágta volna ki magát ebből a bajból néhány vörös tornaingbe öltözött kis gyalogos katona?

Nem értették a dolgot. Az első pillanatban még azt se tudták, hogy ezek ugyanazok, akik az imént eltűntek előlük. Azt hitték, ez új hadsereg. Csak mikor ráismertek egyesekre, látták, hogy megint azokkal kerültek össze.

– Honnan a föld alól kerültek ezek elő? – kiáltott Pásztor, miközben két erős kar belekapaszkodott a lábába és lehúzta az erődről.

Most Boka is harcolt. Kinézett magának egy vörösingest és birkózni kezdett vele. Birkózás közben lassan és ügyesen a kunyhó felé szorította. A vörösinges e pillanatban látta, hogy nem boldogul Bokával. Kapta magát tehát és gáncsot vetett neki. Az erődökről, ahonnan figyelemmel kísérték ezt a párharcot, felhangzott a tiltakozás:

– Gyalázat!

– Gáncsot vetett!

Boka a gáncs következtében elesett. De ugyanabban a pillanatban már talpon is volt. Rákiáltott a vörösre:

– Gáncsot vetettél! Ez törvényt bont!

Intett Kolnaynak s egy szempillantás alatt a kunyhóba vitték a kapálózó vörösingest. Boka rázárta az ajtót. Lihegve mondta:

– Ostoba volt. Ha rendesen birkózott volna, nem bírtam volna vele. Így azonban jogunk volt kettőnknek ellene menni…

És újból a csatasorba rohant, ahol már párokra oszolva birkóztak a legények. Ami kevés homok még az első két erődben volt, azt arra használták a tüzérek, hogy a birkózó ellenségre szórják. A Pál utcai telekre néző erődök hallgattak, vártak.

Kolnay épp birkózáshoz akart kezdeni, mikor Boka rárivallt:

– Ne birkózzál! Eridj, vidd a parancsot, hogy az első és második erőd legénysége menjen át a négyes és ötös erődbe!

Kolnay keresztül vágta magát a birkózók során és vitte az üzenetet. Az első két erődről csakhamar eltűnt a zászló, mert ezt is magukkal vitték a fiúk az új harcvonalba.

És egyik diadalkiáltás a másik után hangzott fel. De a legnagyobb akkor hangzott, amikor Pásztort, magát a rettenetes, legyőzhetetlen Pásztort Csónakos ölbe kapta és úgy vitte a kunyhó felé. Egy pillanat és Pásztor már tehetetlen dühvel dörömbölt a kunyhón, csakhogy – belülről…

Óriási lárma tört ki erre. A vörösingesek csapatja érezte, hogy veszve van. A fejüket végleg elvesztették, amikor a vezérük eltűnt közülük. Most már csak abban bizakodtak, hogy az Áts Feri hadosztálya fogja helyreütni a csorbát. És egyik vörösingest a másik után hurcolták be a kunyhóba, egyre fölharsanó, meg-megújuló diadalordítás közepette, ami elhangzott a Pál utcai küszöbön mozdulatlanul álló sereghez is.

Áts Feri, aki fel-alá sétált az arcvonal előtt, büszke mosollyal mondta:

– Halljátok? Mindjárt megkapjuk a jelt.

Az volt ugyanis a vörösingesek közt a megállapodás, hogy mikor a Pásztor-hadosztály végez a Mária utcában, megfúvatják a trombitát s akkor egyszerre támad Pásztor és Áts Feri. De már akkor a kis Wendauer, aki a Pásztorék trombitása volt, benn dörömbölt a többivel együtt a kunyhóban és a trombitája homokkal teletömve nyugodott szép csöndesen a harmadik erődben, a hadizsákmányok között…

Míg ezek itt történtek a gépház és a kunyhó körül, Áts Feri nyugodtan biztatta embereit:

– Csak legyetek türelemmel. Amint meghalljuk a trombitajelt, előre!

De a várva-várt trombitajel csak nem jött. Az ordítozás, kiabálás egyre gyöngébb lett, sőt határozottan úgy hallatszott, mintha valami zárt helyről jönne… És mikor a két piros-zöld sapkás zászlóalj az utolsó vörösingest is betuszkolta a kunyhóba s mikor erre kitört a leghatalmasabb diadalordítás, amit a grund még valaha életében hallott, az Áts Feri hadosztályában ideges mozgolódás volt észrevehető. A fiatalabbik Pásztor kilépett a sorból:

– Azt hiszem – mondta –, valami baj történt.

– Ugyan miért?

– Mert ez nem az ő hangjuk, ez csupa idegen hang.

Áts Feri fülelt. Valóban, ő is úgy hallotta, hogy ez idegen torok muzsikája. De azért nyugodságot színlelt.

– Nem történt azokkal baj – mondta –, ők csöndben harcolnak. A Pál utcaiak kiabálnak, mert bajban vannak.

E pillanatban, mintha csak azért történt volna, hogy Áts Ferit megcáfolja, tisztán hallható „éljen” harsant fel a Mária utca felől.

– Ej, ha! – mondta Áts Feri – ez éljenzés volt.

A kisebbik Pásztor izgatottan szólt:

– Aki bajban van, nem szokott éljenezni! Talán mégse kellett volna oly biztosra venni, hogy a bátyám serege győzni fog…

És Áts Feri, aki okos fiú volt, most már érezte, hogy nem sikerült a számítása. Sőt már azt is érezte, hogy ezzel az egész serege elvesztette a csatát, mert most ő neki magának kell a Pál utcaiak egész seregével fölvenni a harcot. Az utolsó reménye, a várva-várt trombitajel pedig nem harsant fel…

Hanem felharsant ehelyett egy másik trombitajel. Egy ismeretlen trombita hangja, mely a Boka seregének szólt. Ez azt jelentette, hogy a Pásztor serege utolsó szál emberéig el van fogva, be van zárva és hogy most kezdődik meg a támadás a telek felől. S valóban, a trombitajelre ketté oszlott a Mária utcai hadsereg s egyik része a kunyhó mellett, a másik része pedig a 6-os erőd mellett bukkant fel, kissé megtépett ruhában, de csillogó szemmel, diadalmas jókedvben, egy győzelmes csata tüzében megedzve.

Most már teljes bizonyossággal tudta Áts Feri, hogy Pásztor serege meg van verve. Egy-két pillanatig farkasszemet nézett az újon érkezett két zászlóaljjal s hirtelen a fiatalabbik Pásztorhoz fordult. Izgatottan mondta:

– De hát ha megverték őket, hol vannak? Ha kiszorították őket az utcára, miért nem sietnek hozzánk?

Kinéztek a Pál utcára, sőt Szebenics elrohant a Mária utcáig. Sehol senki. Egy téglás-szekér cammogott végig a Mária utcán s néhány járókelő ment csöndesen a dolga után.

– Sehol senki! – jelentette kétségbeesve Szebenics.

– De hát mi lett velük?

És csak most jutott eszébe a kunyhó.

– Ezeket bezárták! – kiáltott magánkívül a haragtól. – Ezeket megverték és bezárták a kunyhójukba!

Most pedig – az iménti cáfolat helyett – megerősítést kapott a kijelentése. Tompa dübörgés hallatszott a kunyhó felől. A bezártak öklükkel verték a deszkát. De hiába. A kis kunyhó ezúttal a Pál utcai fiúk pártján volt. Nem engedte kidönteni sem az ajtaját, sem az oldalát. Keményen állta az ökölcsapásokat. És a foglyok pokoli hangversenyt rendeztek benne. Lármájukkal magukra akarták vonni az Áts Feri seregének figyelmét. Wendauer, szegény, akitől elvették a trombitát, tölcsért csinált a két tenyeréből és abba trombitált torkaszakadtából.

Áts Feri a seregéhez fordult.

– Fiúk – kiáltotta – Pásztor elvesztette a csatát! Rajtunk áll, hogy megmentsük a vörösingesek becsületét! Előre!

És úgy, ahogy állottak, egyetlen széles sorban, bevonultak a telekre és futólépésben támadtak. De Boka most már megint a kunyhó tetején állott Kolnayval s a lába alatt dörömbölő, lármázó, visító pokolmuzsikát túlharsogva kiáltott:

– Fújd meg a trombitát! Roham! Erődök, tűz!

És a sáncárkok felé rohanó vörösingesek egyszerre meghőköltek. Sorjában négy erőd kezdte őket bombázni. Egy pillanatra elborította őket a homokfelhő, nem láttak.

– Tartalék, előre! – kiáltott Boka.

A tartalék előrohant, bele a porfergetegbe, neki a támadó sornak. A sáncárokban még mindig tétlenül guggolt a gyalogság és várta, mikor kerül rá a sor. És az erődökből bomba bomba után vágódott a csatasorba s nem egy közülök Pál utcai fiú hátán puffant szét.

– Sebaj! – kiáltották. – Előre!

Nagy porfelhő kerekedett. Mikor egy-egy erődből elfogyott a bomba, marékkal dobták a száraz homokot. A telek közepén pedig, a sáncároktól alig húsz lépésnyire toporzékolt, kavargott az egymásba keveredett két sereg s a porfergetegből csak itt-ott villant ki egy vörös ing vagy egy piros-zöld sapka.

De ez a sereg már fáradt volt, míg Áts Feriék pihent erővel vették fel a küzdelmet. És egy-egy pillanatra úgy látszott, mintha a küzdők közelebb jönnének a sáncárokhoz, ami azt jelentette, hogy nem bírják feltartóztatni az ő emberei a vöröseket. És minél közelebb értek az erődökhöz, annál biztosabban találtak a bombák. Barabás megint a vezérre vetette magát. Most Áts Ferit bombázta.

– Nem baj! – kiáltott. – Edd meg! Hiszen csak homok!

Úgy állt fenn a vár fokán, mint valami gyorskezű kis ördög, vigyorogva, nagyokat kurjantva, miközben villámgyorsan hajolt le újabb bombákért. Áts Feri tartalékja hiába hozott magával kis zsákokban homokot. Ennek most nem vehették hasznát, mert minden emberre szükségük volt a csatasorban. Hát eldobták a zsákokat.

És közben lelkesítően, izgatóan, egyre hangzott mind a két trombita: a Kolnayé a kunyhó tetejéről, meg a fiatal Pásztoré a kavargó tömegből. Most már csak tíz lépésnyire voltak a sáncároktól.

– No, Kolnay – kiáltott Boka –, most mutasd meg, mit tudsz! Eredj le a sáncba ne törődj a bombákkal és ott lenn fújd meg a riadót. Kezdjen tüzelni a sáncárok és amikor a homokja elfogyott, rohanjon ki!

– Hahó! Hó! – kiáltott Kolnay és leugrott a kunyhó tetejéről. Most már nem csúszott hason, hanem fölemelt fővel szaladt a sáncárok felé. Boka kiabált utána de hangját elnyomta a lába alatt forrongó pokol dörömbölése, meg az Áts Feriék folytonos trombitálása, a kiáltozás. Csak nézett utána, nézte, hogy eltudja-e vinni a hírt a sáncba, még mielőtt a vörösingesek meglátják az árokban rejtőzőket.

Egy erőteljes alak vált ki a küzdők közül és Kolnay felé ugrott. Megkapta a kezét és birkózni kezdett vele. Vége volt. Kolnay nem teljesíthette a parancsot.

– Magam megyek! – kiáltott kétségbeesve Boka, ő is leugrott a kunyhó tetejéről és a sáncárok felé szaladt.

– Megállj! – ordított feléje Áts Feri.

Fel kellett volna venni az ellenséges vezérrel a harcot, de ezzel talán kockára tett volna mindent. Tehát rohant tovább az árok felé.

Áts Feri utána.

– Gyáva vagy! – kiáltott rá. – Elszaladsz előlem! De ne félj, utolérlek!

És utol is érte, épp abban a pillanatban, mikor Boka a sáncba ugrott. Csak annyi ideje volt, hogy elkiálthassa magát:

– Tűz!

És a szembe jövő Áts Feri a következő pillanatban egyszerre vagy tíz friss bombát kapott a vörös ingére, a vörös sapkájára és a vörös arcára.

– Ördögök vagytok! – kiáltott. – Most meg a föld alól lövöldöztök?

De akkor már kifejlődött az egész vonalon a tüzérségi támadás. Az erődök felülről bombáztak, a sánc alulról. Viharzott a homok és a lármába most friss hangok vegyültek. Megszólalt a sánc is, mely eddig hallgatni volt kénytelen. Boka elérkezettnek látta a pillanatot a végső támadásra. Ő maga állt a sor szélére, melytől alig két lépésnyire birkózott Kolnay egy vörösingessel. Kiállott a sánc szélére, előkapta és magasra emelte a piros-zöld zászlót és kiadta az utolsó parancsot:

– Teljes roham! Előre!

És valóban, a föld alól bújt ki egy új sereg. Rohamlépésben támadtak s gondosan vigyáztak arra, hogy páros birkózásba ne bocsátkozzanak. Zárt sorban mentek a vörösök felé s szorították őket, el a sánctól.

Barabás lekiáltott az erődről:

– Nincs homok!

– Gyertek le! Roham! – felelt futtában s erre kezek, lábak jelentek meg az erődök falain és lemászott a tüzérség. Ez volt a második zárt csatasor, mely lépésben ment az első mögött.

De most már elkeseredett volt a harc. A vörösingesek, vesztüket érezve, nem nagyon tartották be a szabályokat. Nekik a szabályok csak addig kellettek, amíg azt hitték, hogy szabályszerű harccal is győzni fognak. Most azonban sutba dobtak minden formaságot.

Ez veszedelmes volt. Még így is jobban bírták, dacára annak, hogy félannyian voltak, mint a Pál utcaiak.

– A kunyhóhoz! – üvöltött Áts Feri. – Szabadítsuk ki őket!

És az egész gomolyag, mintha megfordult volna, a kunyhó felé kezdett nyomulni. Erre a Pál utcaiak nem voltak elkészülve. Kisiklott előlük a vörösinges had. Mint amikor kalapál valaki s egyszerre csak azt érzi, hogy elgörbült az ütés alatt a szög, úgy görbült el balra a támadó sor. Elől Áts Feri, vadul rohanva, a diadal reményével a hangjában:

– Utánam!

S e pillanatban, mintha a lába elé gurítottak volna valamit, hirtelen megállott. Egy kis gyerek-alak ugrott elibe a kunyhó mellől. Megtorpant a vörösinges vezér és mögötte megállt, egymásnak lökődött a harcoló sereg.

Egy kis fiú állott Áts Feri előtt, egy kis fiú, aki egy fejjel volt kisebb, mint ő. Egy vézna, szőke gyerek emelte két kezét a magasba, tiltólag. És gyerekhang kiáltotta:

– Megállj!

A Pál utcai sereg, mely már megszeppent a hirtelen fordulat miatt, egyszerre harsogó hangon kiáltott fel:

– Nemecsek!

És a kis szőke, vékonycsontú, beteg gyerek abban a pillanatban ölre kapta a nagy Áts Ferit és rettenetes erőfeszítéssel, amelyhez csak a láza, a forró, lüktető láza, az önkívülete adta szegény kis testének az erőt, a meglepett vezért annak rendje és módja szerint a földhöz teremtette.

Aztán lerogyott rá ő is, ájultan.

Ebben a pillanatban minden rend felbomlott a vörösingesek közt. Mintha a fejüket vágták volna le: mikor a vezérük elesett, nekik maguknak is meg volt pecsételve a sorsuk. A pillanatnyi zavart felhasználták a Pál utcaiak. Összefogóztak, nagy lánccá alakultak és kifelé szorították a meglepett sereget.

Áts Feri feltápászkodott és haragos piros arccal, villogó szemmel nézett szét. Leverte a port a ruhájáról s látta, hogy egyes-egyedül maradt. A serege már valahol a kapu körül kavargott, összekeveredve a diadalmas Pál utcaiakkal s ő itt állott egyedül, megverten.

Mellette feküdt a földön Nemecsek.

S mikor az utolsó vörösingest is kiszorították a kapun s a kaput bezárták mögötte, mámoros diadal ült az arcokon. Harsogott az éljen, a győzelmi kiáltás. Boka pedig futva érkezett a gépház felől a tóttal. Vizet hozott.

Most aztán mind a földön fekvő kis Nemecsek köré gyűltek s halálos csönd váltotta fel az imént még nagyban zúgó éljenzést. Áts Feri külön állott és komoran nézte a győzteseket. A kunyhóban még mindig dörömböltek a foglyok.

De ugyan ki törődött most velük?

Janó óvatosan fölemelte Nemecseket a földről és a sánc földhányására fektette. Aztán vízzel kezdték mosogatni a szemét, a homlokát, az arcát. És néhány perc múlva felnyitotta szemét Nemecsek. Bágyadt mosollyal nézett körül. Mindenki hallgatott.

– Mi van? – kérdezte csöndesen.

De mindenki annyira el volt fogódva, hogy erre a kérdésre senkinek se jutott eszébe felelni. Értelmetlenül néztek rá.

– Mi van? – ismételte és felült a földhányásra.

Most Boka odament hozzá:

– Jobban vagy?

– Jobban.

– Nem fáj semmid?

– Nem.

Mosolygott. Aztán ezt kérdezte:

– Győztünk?

De erre már nemcsak hogy nem hallgatott mindenki, hanem mindenki felelt. Egyszerre riadt a kiáltás minden ajkon:

– Győztünk!

Azzal nem törődött senki, hogy Áts Feri még mindig ott állt egy farakás tövében és komolyan, bús haraggal nézte a Pál utcaiak családi jelenetét.

Boka szólalt meg:

– Győztünk és most a végén már majdnem baj történt és hogy nem történt baj, azt neked köszönhetjük. Ha te hirtelen meg nem jelensz köztünk és nem leped meg Áts Ferit, akkor kiszabadítják a kunyhóból a foglyokat és nem tudom, mi történik.

A kis szőke mintha megharagudott volna ezért.

– Nem igaz – mondta –, ezt ti most azért mondjátok nekem, hogy örüljek, azért mondjátok, mert beteg vagyok.

És végig simította kis homlokát. Most, hogy visszatért arcába a vér, ismét piros volt, látszott rajta, hogy égeti, emészti a láz.

– Most – mondta Boka – azonnal haza fogunk téged vinni. Elég ostobaság volt, hogy ide jöttél. Nem is tudom, hogyan eresztettek ide a szüleid.

– Nem eresztettek. Magam jöttem.

– Hogy-hogy?

– Az apám elment hazulról, ruhát vitt valahova, próbálni. Az anyám pedig átment a szomszédba, melegre tenni a köménymagos levesemet, nem zárta be az ajtót és azt mondta, hogy ha kell valami, csak kiáltsak. És én akkor egyedül maradtam. És felültem az ágyban és hallgatóztam. És nem hallottam semmit, de azért mégis úgy éreztem, mintha hallanék valamit. Zúgott valami a fülembe, lovak jöttek, trombita is volt, kiabálás. Hallottam a Csele hangját, mintha azt kiáltotta volna: „Gyere, Nemecsek, mert bajban vagyunk!” – Aztán hallottam, mikor te kiáltottál: „Ne gyere, Nemecsek, te nekünk nem köllesz, mert te beteg vagy, úgy-e, tudtál jönni, mikor golyóztunk meg mulattunk, bezzeg most nem gyössz, mikor harcolunk és elvesztjük a csatát!” Ezt mondtad, Boka. Én úgy hallottam, hogy ezt mondtad. No és akkor hamar kiugrottam az ágyból. És elestem, mikor kiugortam, mert már olyan régen fekszem, hogy egészen el voltam gyöngülve. De föltápászkodtam a földről és kiszedtem a ruhámat a szekrényből… és a cipőmet is és hamar felöltöztem. És már fel voltam öltözve, mikor az anyám bejött. Mikor hallottam a lépését, hogy jön, hamar beugrottam az ágyba, ruhástól és magamra húztam a paplant, egészen a szájamig, hogy ne lássa rajtam a ruhát. Akkor azt mondta az anyám: „Csak bejöttem megkérdezni, hogy nincs-e szükséged valamire.” – És én azt mondtam: „Nincs” és ő megint kiment és akkor én elszöktem hazulról. De én nem vagyok egy hős, mert én nem tudtam, hogy az olyan fontos, mert én csak bejöttem ide harcolni a többiekkel, hanem mikor megláttam az Áts Ferit, akkor arra gondoltam, hogy én azért nem harcolhattam veletek, mert ez engem a hideg vízben megfürösztött és akkor nagyon el voltam keseredve és gondoltam: „Na, Ernő, most vagy soha” – és behunytam a szememet és… és… neki ugrottam…

Oly hévvel beszélte ezt el a kis szőke, hogy egészen belefáradt. Köhögni kezdett.

– Ne beszélj tovább – mondta Boka –, majd elmondod máskor. Most haza fogunk téged vinni.

Most Janó segítségével egyenkint kibocsátották a kunyhóból a foglyokat. Amelyiknél még volt fegyver, attól elvették. És rendre, szomorúan ballagott ki valamennyi a Mária utca felől. És a kis fekete vaskémény most mintha gúnyosan pöfögött, köpködött volna. És utánuk sivított a gőzfűrész, mintha ő is barátja lett volna a Pál utcai győztes seregnek.

Áts Feri maradt utoljára. Még mindig egy farakás tövében állott és a földet nézte. Kolnay meg Csele odalépett hozzá és el akarta tőle venni a fegyverét.

De Boka rájuk szólt:

– Ne bántsátok a vezért.

Azzal odaállt Áts Feri elé:

– Tábornok úr – mondta neki –, maga hősiesen harcolt!

A vörösinges szomorúan nézett rá, mintha azt mondta volna neki: „Mit érek én most már a te dicséreteddel?”

Boka pedig hátra fordult és vezényelt:

– Tisztelegj!

S erre a Pál utcai seregben elnémult a csevegés. Valamennyien sapkájukhoz emelték a kezüket. Előttük állott mereven Boka, ő is a sapkájához emelt kézzel. És a szegény kis Nemecsekben is fölébredt most a közlegény. Nagy nehezen feltápászkodott a földhányásról s támolyogva, úgy, ahogy tudott, ő is vigyázzba vágta magát és szalutált. Tisztelgett szegény annak, aki oka volt az ő nagy betegségének.

És Áts Feri, miután viszonozta a tisztelgést, elment. A fegyverét magával vitte. Ő volt az egyetlen, aki magával vihette. A többi fegyver: a híres ezüstvégű lándzsa, a sok ezüstös indián csatabárd ott hevert halomban a kunyhó bejárata előtt. A harmadik számú erődre pedig ki volt tűzve a visszahódított zászló. Geréb vette vissza Szebenicstől a legerősebb harc hevében.

– Geréb itt van? – kérdezte nagyra nyílt, csodálkozó szemmel Nemecsek.

– Igen – állt elő Geréb.

A kis szőke kérdőleg nézett Bokára. Boka pedig felelt:

– Itt van és jóvátette a hibáját. És ezennel visszaadom neki a főhadnagyi rangját.

Geréb elpirult.

– Köszönöm – mondta.

Aztán csöndesen hozzátette:

– De…

– Mi az a „de”?

Geréb zavartan szólt:

– Tudom, hogy ehhez nincs jogom, mert ez a tábornoktól függ, de… én úgy gondolom… én úgy tudom, hogy Nemecsek még mindig közlegény.

Nagy csönd lett. Gerébnek ebben igaza volt. A nagy izgalomban mindenki megfeledkezett arról, hogy az, akinek immár harmadszor köszönhettek mindent, még mindig közlegény.

– Igazad van, Geréb – szólt Boka. – És mindjárt teszünk is róla. Ezennel kinevezem…

De Nemecsek közbevágott:

– Én nem akarom, hogy kinevezz… én nem azért tettem… én nem azért jöttem ide…

Boka szigorúnak akart látszani. Rákiáltott:

– Nem az a fő, hogy miért jöttél ide, hanem az a fő, hogy mikor már itt voltál, mit csináltál. Ezennel kinevezem Nemecsek Ernőt kapitánnyá.

– Éljen!

Ezt mindenki egyszerre kiáltotta. És mindenki szalutált az új kapitánynak, még a hadnagyok és főhadnagyok is, sőt legelől állott maga a tábornok és olyan katonásan kapta a kezét a sapkájához, mintha ő lett volna a közlegény és a kis szőke a tábornok.

Észrevették, egy szegényes ruhába öltözött kis asszony sietett végig a hátuk mögött a grundon és most egyszeribe elibük került.

– Jesszus! – kiáltotta. – Hát itt vagy? Mindjárt tudtam, hogy ide jöttél!

A Nemecsek édesanyja volt. Sírt szegény, mert már mindenütt kereste a kis beteg fiát s ide csak azért jött, hogy kérdezősködjék a fiúknál utána. A fiúk körülvették és csitították. A szegény asszony pedig fölpakolta, a maga kendőjét a nyakába kerítette és vitte hazafelé.

– Kísérjük el! – kiáltott Weisz, aki eddig egy szót se szólt.

És ez az ötlet mindenkinek megtetszett.

– Kísérjük el! – kiáltotta mindenki és már szedelőztek is fel. A zsákmányfegyvereket hamar bedobálták a kunyhóba és az egész raj a szegény asszony után zúdult, aki magához szorította a fiát, hogy a saját teste melegéből is adjon neki valamit és sietve vitte hazafelé.

A Pál utcán kettős rendekbe sorakoztak, úgy mentek utána. Már rájuk borult az alkonyat. Gyújtogatták a lámpákat és boltokból erős világosság áradt ki a gyalogjáróra. Az emberek, akik az utcán sietve mentek a dolguk után, meg-megálltak egy pillanatra, mikor ez a különös menet mellettük elhaladt. Elől egy sovány, szőke kis asszony, aki kisírt szemmel, sietve ment, magához szorítva egy kis gyereket, akinek csak az orra látszott ki egy nagy kendőből – s mögöttük egy sereg katonásan lépő, párosával sorakozott fiú, valamennyi egyforma piros-zöld sapkával a fején.

Voltak olyanok is, akik mosolyogtak. Egy-egy csirkefogó hangosan nevetett rajtuk. De ők erre most nem adtak semmit. Még maga Csónakos is, aki máskor az ilyen nevetést rögtön és a lehető legalaposabban szokta megtorolni, most nyugodtan ment a többi között, nem is törődve a vidám mesterlegényekkel. Ez olyan komoly és szent dolog volt az ő szemükben, hogy ezt nem zavarhatta meg a világ legvidámabb csirkefogója sem.

A Nemecsek anyjának pedig kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a hadsereggel törődjék. A Rákos utcai kis ház kapujánál azonban kénytelen volt megállani, mielőtt belépett volna rajta, mert a kis fia megbicsakolta magát és nem volt az a földi hatalom, amely be tudta volna húzni a kapu alá. Kibontakozott az anyja karjából és oda állt a fiúk elé.

– Szerbusztok – mondta.

Sorra kezet fogtak vele a fiúk. A keze forró volt. Aztán eltűnt anyjával a sötét kapualjában. Egy ajtó csapódott az udvarban, egy kis ablakban világosság gyúlt ki. És csönd lett.

A fiúk azon vették észre magukat, hogy egyikük se mozdult a ház elől. Nem szóltak egymáshoz, csak néztek, bámultak be az udvarra, arra a kis világos ablakra, amely mögött a kis hőst most visszafektették az ágyába. Végre aztán sóhajtott egy nagyon szomorút valamelyik. Csele azt mondta:

– Mi lesz?

És erre ketten-hárman elindultak a sötét kis utcán az Üllői-út felé. Most már mind fáradtak voltak, kimerítette őket a harc. Hűvös szél járta az utcát, erős tavaszi szél, amely az olvadó havak hideg leheletét hozza a hegyekről.

Majd másik csoport indult meg, le a Ferencváros felé. Végre nem maradt a kapu előtt más, csak Boka meg Csónakos. Csónakos feszengett, várta, hogy Boka menjen. De mivel Boka meg se mozdult, szerényen megszólalt:

– Jössz?

Boka csöndesen mondta:

– Nem.

– Maradsz?

– Igen.

– Hát… akkor szerbusz.

És elment szép lassan, csoszogva, ő is. Boka utána nézett és látta, hogy vissza-visszafordul. Majd a sarkon eltűnt. És a kis Rákos utca, mely szerényen húzódik meg a lármás, lóvasutas Üllői-út mellett, most sötétben, csöndben nyugodott. Csak a szél zúgott rajta végig s erősen zörgette a gázlámpák üvegtábláit. Egy-egy hevesebb szélrohamra egymásután végig csörgött valamennyi, mintha valami titkos csörömpölő jelet adtak volna egymásnak a reszkető, libegő-lobogó gázlángok. Ember e pillanatban nem volt más az egész kis utcában, mint Boka János, a tábornok. És mikor Boka János, a tábornok szétnézett az utcán és látta, hogy egyedül van, akkor úgy összeszorult a szíve, hogy Boka János, a tábornok neki dőlt a kapu félfájának és keservesen, szívből, amúgy istenigazában sírva fakadt.

Ő is érezte, tudta azt, amit egyikük se mert kimondani. Ő is látta, mint pusztul az ő közlegénye lassú, szomorú elmúlással. Tudta, mi lesz ennek a vége s tudta, hogy már nem sokára lesz vége. Nem bánta ő most, hogy győztes hadvezér, nem bánta, hogy ezúttal először nem volt férfias, komoly, nem bánta, hogy kitört belőle a gyerek, csak sírt és egyre ezt mondogatta:

– Kis barátom… édes jó barátom… édes jó kis kapitányom…

Arra jött egy ember és rászólt:

– Mit sírsz, kis fiú?

De ennek nem felelt. Az ember vállat vont és ott hagyta. Aztán egy szegény asszony jött, nagy kosárral, az is megállt, de az nem szólt. Nézte egy kicsit, aztán ő is elment. Majd egy alacsony termetű emberke jött s befordult a ház kapuján. Onnan nézett rá vissza. Megismerte:

– Te vagy az, Boka János?

Boka ránézett:

– Én vagyok, Nemecsek úr.

A szabócska volt, hozta a ruhát a karján. Budán volt, ahova próbálni vitte a fércelt ruhát. De ez az ember már értette Bokát. Ez se azt nem kérdezte tőle: „Mit sírsz, kis fiú?” – se meg nem bámulta, hanem odament melléje, megölelte okos kis fejét és versenyt kezdett vele sírni. Úgy, hogy fölébresztette Bokában a tábornokot.

– Ne sírjon, Nemecsek úr – mondta a szabónak.

A szabó megtörülte a szemét a keze fejével és intett egyet a levegőbe. Mintha azt mondta volna: „Úgyis mindegy már minden, legalább egy kicsit kipityeregtem magamat.”

– Isten megáldjon, kis fiam – mondta a tábornoknak. – Eridj szépen haza.

És bement az udvarba.

Most aztán Boka is megtörülte a szemét és nagyot sóhajtott. Körülnézett az utcán és hazafelé akart indulni. De mintha valami nem eresztette volna. Tudta, hogy nem használ vele semmit, de úgy érezte, mintha szent, komoly kötelessége volna most itt maradni és díszőrséget állani a haldokló katonája háza előtt. Néhány lépést sétált a kapu előtt. Aztán átment a túlsó oldalra és onnan nézte a kis házat.

Most lépések kopogtak az elhagyott kis utca csöndjében. „Valami munkás megy hazafelé” – gondolta és lehorgasztott fővel sétált a túlsó oldalon. Tele volt mindenféle furcsa gondolattal, ami eddig még soha nem jutott az eszébe. Az élet meg a halál járt az eszében. És sehogy se tudott eligazodni ebben a nagy kérdésben.

A lépések egyre közelebbről hangzottak, de most úgy hallatszott, mintha az, aki jön, meglassította volna a járását. Óvatosan ment egy fekete árny a házak tövében s a Nemecsekék előtt megállott. Benézett a kapun. Be is ment egy pillanatra a kapu alá, aztán megint kijött. Megállt. Várt. Aztán fel-alá kezdett járni a ház előtt s mikor először ért az egyik gázlámpa alá, a szél félrefújta a kabátja szárnyát. Boka oda nézett. A kabát alól vörösing villant elő.

Áts Feri volt.

És most farkasszemet nézett egymással a két vezér. Életükben először álltak egymással szemtől-szembe, négyszemközt. Itt találkoztak, ez előtt a szomorú ház előtt. Az egyiket a szíve hozta ide, a másikat a lelkiismerete. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Csak nézték egymást. Aztán Áts Feri megindult és tovább járt fel-alá a ház előtt. Soká, nagyon soká járt. Addig, amíg a házmester elő nem került a sötét udvarból, hogy bezárja a kaput. Akkor odament hozzá Áts Feri, megemelte a kalapját és csöndesen kérdezett tőle valamit. Elhallatszott Bokáig, amit a házmester felelt. Azt mondta:

– Rosszul.

És becsapta a nagy, nehéz kaput. Ez a dörrenés felzavarta az utca csendjét, de aztán elhalt, mint hegyek közt a mennydörgés.

Áts Feri elindult, lassan. Jobbra ment. És Bokának is haza kellett már mennie. Süvöltött a hideg szél és az egyik hadvezér jobbra ment, a másik balra. Még ekkor sem szóltak egymáshoz egy szót sem.

És most végleg elaludt a friss tavaszi éjszakában a kis utca, melyben most már egyedül sétált, uraskodott a szél, megrázva a lámpák üvegjét, megtépázva a sárga gázlángok fényes üstökét, megríkatva egy-két rozsdás szélkakast. Befújt minden hasadékon, befújt még abba a kis szobába is, ahol az asztalnál egy szegény kis szabó ült, újságpapirosba göngyölt szalonna mellett, csöndesen vacsorázgatva s ahol egy kis ágyban egy kis kapitány lihegett, forró arccal, égő szemmel. Megzörgette az ablakot, meglebbentette a petróleumlámpa lángját. A csöpp asszony betakarta a gyerekét:

– Fúj a szél, kis fiam.

A kapitány pedig szomorú mosolygással, alig hallhatóan, szinte súgva mondta:

– A grund felől fúj. Az édes grund felől fúj…