Délután ötkor halkan zihálni kezdett, de senki sem vette észre.A családot a vendégvárás izgalma tartotta fogva. A zihálás erősbödött, később hörgő hangokkal elegyedett.Most se figyelt rá senki, habár az idegek már jelezték, hogy valamilyen rendhagyó hangforrás működik a lakásban.Csakhogy van bennünk egy olyan jelzőrendszer is, mely mindent letompít, hogy késleltesse a rosszat.Amióta ösztöneink elzsibbadtak, csak a közvetlen veszélyre riadunk fel.Míg testet nem ér, nincs semmi különbség egy kiköpött cseresznyemag és egy kilőtt puskagolyó között. A hörgések sűrűbbek lettek, aztán elcsitultak.De éppen akkor, ebben a baljóslatú csöndben, megszólalt egy buggyanó hang, mint amikor megpattan egy ér, s a tüdőből habos vér tódul a szájba.Mind összeszaladtak.Olga mama lassan letette a majonézt, és azt mondta: - Istenem. Márti azt mondta: - Én nem tehetek róla, anyu, kérem. Olga mama azt mondta: - Mert sohasem arra figyelsz, amit csinálsz. A nagymamóka közbeszólt: - Ne veszekedjetek, mert bezár a csemegebolt. Csakugyan, valakinek le kellett volna menni és kicserélni a szódásüveget.De nem bírtak mozdulni.Álltak és néztek, mert nincs lenyűgözőbb, mint a szenvedés. Az üveg belsejében pezsgett a víz; a pezsgés megremegtette testét.Száján buborékok buggyantak ki, elpattantak, lefolytak az oldalán.Néma volt, de lehet, hogy szenvedett; ebből a zárt rendszerből nem tudtak kiszökni a hangok.Egy idő múlva kipezsgett a szénsav, a víz föltisztult, az üveg elcsendesült.Nem szállt föl belőle egyetlen buborék sem.Olga mama fölébe hajolt, és hallgatózott, az üveg azonban nem adott többé életjelet. - Istenem, mi lesz velünk? - kérdezte a nagymamóka.Senki se válaszolt.