Auspitz azt mesélte, hogy odahaza péksegéd volt a Veress Pálné utcában.Azt mesélte, hogy reggelente csak úgy a hóna alól befalt egy egykilós kenyeret.Akkor kilencvenkét kiló volt. - Mit gondoltok, most mennyi vagyok? Ezt nem tudtuk megmondani.Tény, hogy már szükségre se járt ki, ami rossz jel, és csak vizet ivott, ami még rosszabb.Folyton itta a vizet.Nem is szomjazott, csak itta, mint egy lefolyó. Az se jelent jót, hogy a ruhája tele lett tetűtojással.A tetveket csak úgy lehet féken tartani, ha az ember minden percben öldösi őket; másképp elszaporodnak, és telerakják serkéikkel a ruhavarrásokat, főleg a meleg testtájakon.Auspitznak egészen megszürkült a hónalja a tetűtojásoktól.Nem is szóltunk neki.Ilyenkor már nem segít a szó. Egy éjszaka arra ébredtem, hogy nagyon forgolódik. Azt kérdeztem: - Mondd, mit csinálsz, Auspitz? Azt mondta: - Eszem. Azt kérdeztem: - Mit eszel, Auspitz? Azt mondta: - Kérlek szépen, tetűtojást eszem.És, kérlek szépen, tetveket. Gyufát gyújtottam, de rögtön el is fújtam.Egészen közel volt már a front; cigarettázni is tilos volt éjszaka.Csak annyit láttam, hogy nyugodt az arca, majdnem elégedett.Azt mondtam neki: - Ne beszélj bolondokat, Auspitz. - Hanem megvárjam, amíg kiszívják a véremet? - kérdezte. Maximum két hétig kell kibírni, magyarázta.Márpedig, ha ő megeszi a tetűt, akkor játszva kibírja ezt a két hetet, mert nem megy veszendőbe semmi.Minden csöpp vére, amit kiszívtak, megint visszajut a szervezetébe; vagyis se nem gyengül, se nem erősödik. - Akkor te föltaláltad a perpetuum mobilét - mondtam.Nem tudta, mi az.Mondtam, amihez nem kell energia. Ezt sem értette.Miközben a serkéket ette, megmagyaráztam a perpetuum mobilét.Később elaludtunk.Reggel megpróbáltam fölrázni, de már nem volt benne élet.