Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját.Este még két nehéz jelenete volt hátra.Átírta az éjszakát.Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilométert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve.Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ. Még egy kávét főzött.Lesétált a partra.Megkereste a csónakost. - Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? - kérdezte tőle. - Tessék beülni - mondta a csónakos. Borús volt az ég, de szellő se rezdült.Mint egy óriási máriaüveglap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó.Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás. - Mit gondol? - kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. - Ide látni még a partról? - Még ide - mondta a csónakos. Továbbmentek.Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák.A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott. - Még most is? - kérdezte az író. - Még most is - mondta a csónakos. Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang.Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők.Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó. - Még most is ide látni? - kérdezte az író. A csónakos körül nézett. - Ide már nem. Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt. - Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi - mondta. - Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.