Ki hitte volna? Sohase panaszkodott, jó egészségnek örvendett, hagymája immár hetedik éve hajtott virágot a nyugdíjas tanítóék ablakában.Épp teljes virágzásban volt, előző este még jól beporozta a bibéjét, utána békésen átaludta az éjszakát.S reggel ötkor - a virágok korán kelők - a IV. emeleti ablakból levetette magát az utcára. A rendőrség először abból a föltevésből indult ki, hogy valaki gyilkos szándékkal letaszította.Kihallgatták a tanítóékat, akik tagadták a vádat.Sőt, mondták, ők öntözték, szerették, és keservesen megsiratták virágjukat.Az alattuk lakó alezredes megerősítette vallomásukat.Néhány nap múlva megszüntették a nyomozást. Az öngyilkos tulipán bíborvörös színű volt, zárkózott természetű, a környékbeliek szerint csak magának élt, csalódás, megrázkódtatás tehát nem érhette.Miért akart hát megválni az élettől? Ez csak egy hét múlva derült ki, amikor az alezredesné nagytakarítást csinált, s az erkélyükön megtalálta a tulipán búcsúlevelét.Fölvitte a IV. emeletre, ahol a tanító fölolvasta a kusza betűkkel rótt sorokat. "Mikor e levelet olvasni tetszik, már nem leszek az élők sorában.Tanító úr, kedves Irma néni, bocsássanak meg.Nincs más választásom.Nem akarok tovább tulipán lenni." - Hát mi akart volna lenni szegényke? - kérdezte Irma néni. - Azt nem írta meg - mondta a nyugdíjas tanító. - Egy tulipán! - csóválta a fejét Irma néni. - Ilyet még nem is hallottam.